Kopácsi Judith : A Hősök Nem Sírnak I.

Ez a könyv egy 1958-ban életfogytiglanra itélt rab családjáról szól.

 

 

 

 

I. rész

 

BUDAPESTI TAVASZ, 1973.

 

Hétévi távollét után, 1973 tavaszán másodszor jöttem vissza Budapestre. Torontóban mindig ilyenkor fogott el a honvágy.

Vágyódtam a tavaszi szagokra, amiket a lassan fölmeleged? fagyos föld araszt magából, szinte fizikai fájdalmat éreztem, hogy nem kereshetek hóvirágot és ibolyát a kert aljában.

A ház ugyan évek óta csak álmaimban létezik, de annyira valós, hogy látom a mókust ablakomon fejjel lefelé lógva, amint mancsával dobol az üvegen és érzem, amint ujjaim megtapintják a kerti fákat. Ez a ház és ez a kert jelentette sokáig a biztonságot számomra.

Tízéves koromig meg voltam róla gy?z?dve, hogy az egész városban én vagyok a legnagyobb biztonságban, hiszen apám a rend?rf?kapitány és minden rend?r énrám vigyáz. Otthonomban, pedig h?sök vettek körül, akikre mindenki tisztelettel és szeretettel tekintett. Aztán jött a törés. 56′ november negyedike után apámat lecsukták, és ett?l kezdve az életünk gyökeresen megváltozott.

Hétévi távollét után egyszer?en örültem a tavaszi sza­goknak, amik annyira hiányoztak Torontóban, örültem rég nem látott apámnak, anyámnak, mamácskának, az egyéves fiam születésnapi tortájának. Sorra jöttek az ismer?sök, barátok, vidáman, felszabadultan politizáltunk, vicceket meséltünk a nyílt utcán. Úgy t?nt, minden a legnagyobb rendben van.

És akkor megcsörrent a telefon.

Egri Gyuri torontói barátomnak üzletfe1e keresett, aki a Kanadában immár rendszeressé váló postássztrájkra hi­vatkozva, arra szeretett volna megkérni, hogy elvinnék-e neki egy hivatalos üzleti levelet.

Gondolkodás nélkül vágtam rá az igent. Mi Kanadában mar régen megtanultunk a sztrájkokkal együtt élni, attól meg nem állt meg az élet, s?t a levelek is jöttek mentek. Valaki mindig akadt, aki szívesen átszállította azokat Buffalóba, esetleg meg Budapestre is. Ezért lepett meg annyira szüleim reagálása erre a kérésre. A telefonhívás után megfordulva, két szürkévé fakult arccal találtam magam szemben, tágrányílt szájuk egy hatalmas 0 bet?t formált, amin keresztül rövid, reszel?s, rémült szavak törtek el?. A falig hátráltam, ahová félelmük ereje taszított, és eltelt egy rövid id?, amíg, tudatomig ért a szó:

– Teljesen meg vagy ?rülve? Mit gondolsz, hol vagy? Ka­nadában? Az az ember egy provokátor volt! Vagy ?rült! Mert senki másnak nem jutna eszébe itt ilyesmire kérni! Senkinek, érted? – és kétségbeesetten mutogattak a telefonra, no meg a falra is…

Meghökkenve figyeltem ezt a döbbenetes némajátékot, amíg ráeszméltem: hétévi kanadai tartózkodásom áldásos módon elfeledtette velem a „poloskák”, azaz lehallgatók létezését otthonunkban. Megszoktam, hogy féltve ?rzött titkaimat mindenkinek mindenütt bátran elmondhatom, mert sem a telefonnak, sem a falaknak nincs ott „fülük”. A pánikból ered? szózuhatag meg tartott, vitte magával a lendület:

– Nem tudod, hogy illegális cselekedetnek számit magánszemélynek engedély nélkül levelet kivinni az országból? Kémkedéssel vádolva leszedhetnek a repül?gépr?l! Elfelejtetted, hogy hiába lettél kanadai állampolgár, de itt még mindig magyarnak számítasz? Évekbe telhet, amíg a kanadai kormány kiszedne a börtönb?l!

Nem irigyeltem a lehallgatókat ebben a pillanatban. Amikor három ember teljes erejéb?l egyszerre üvöltözik, amihez hozzájárult kisfiam bömbölése is, aki felriadt a zajra, nem biztos, hogy minden szó értelmesen kivehet?. Mert ekkor én is megtaláltam a hangomat, és tele tüd?b?l üvöltöttem:

– A frász marad ezen az átkozott helyen egy percnél is tovább! Ne is várjátok, hogy én valaha is betegyem ide a lábamat – pánikomban úgy éreztem, hogy képes lennék szárnyakat is növeszteni, és propellert dugva a fenekembe, kisfiamat magammal ragadva, elmenekülni.

Hirtelen csönd támadt, aztán apám szólalt meg:

– Azért ezt nem gondoltad komolyan. Ezzel minket büntetnél.

Itt volt az ideje, hogy megtudjam, mi is történik az apámmal, aki még hétévi börtön után is képes volt dolgokra könnyedén, tréfásan reagálni. Igaz, hogy szabadulása után egy darabig meg bizonytalanul járt-kelt az utcákon, elsápadt, ha egy keresztez?déshez érkezett, könyökénél fogva kellett átsegíteni a zebrán, de kés?bb ez elmúlt, és soha nem esett pánikba.

Az elmúlt pár év alatt valaminek történnie kellett, amir?l én nem tudok. Elérkezett az ideje, hogy err?l beszéljünk. De itt a lehallgatok füle hallatára ez nem volt lehetséges. Sétát kezdeményeztem a H?vösvölgybe, hogy nyugodtan beszélgethessünk.

Apám 1963 tavaszán, általános amnesztiával szabadult, azaz helyezték feltételesen szabadlábra. Ami annyit jelentett, hogy a következ? tíz éven át nem gyakorolhatta állampolgári jogait: nem foglalhatott el képességének megfelel? állást a megfelel? fizetéssel együtt; nem kaphatott útlevelet; nem szavazhatott; és bárki feljelentésére visszaes?ként szabadságát is elveszíthette volna.

A törvények szerint 10 év leteltével joga volt megkérvényeznie a meglev? hátrányok törlését, ami egyúttal azt is jelentette volna, hogy háromévenként módja lenne meglátogatni minket (egyetlen gyermekét, vejét és unokáját) Kanadában.

Sétaközben édesapám elmondta, hogy nem sokkal érkezésem el?tt megkezdte a kérelem beadásához szükséges dokumentumok összegy?jtését. Els? lépésként szüksége volt egy papírra munkahelyér?l, ami elismeri, hogy az elmúlt tíz év alatt ott dolgozott. Ez olyan dokumentum volt, aminek kiadását a törvények szerint egyetlen munkahely sem tagadhatta meg egy munkástól. Apám, az elmúlt tíz évben Solymáron munkavédelmi el?adóként dolgozott a Pestmegyei M?anyagipari Vállalatnál. Ez hivatalosan egy vállalati jogász munkaköre lett volna, amire apámnak megvolt a diplomája, de azt, sem erkölcsileg sem anyagilag nem ismerték el neki. Ezt az egyszer? igazolást nem kapta meg. A személyzetisn? apám kérdésére gúnyosan annyit válaszolt:

– Kopácsi, én is tökéletesen tisztában vagyok a törvényekkel. De vegye tudomásul, nekem, egy ellenforradalmárnak semmit nem kell kiadnom!

Nem kellett b?vebb magyarázat ahhoz, hogy apám megértse: ez a döntés nemcsak a Párt belegyezésével, de annak indíttatására történik. Ami annyit jelentett, hogy nem számíthat egyetlen józan ember segítségére sem ez ügyben Magyarországon. Ki merne szembeszállni a Part ítéletével?

Apám számára felfoghatatlan volt, hogy miért éppen ?nem kaphat ilyen igazolást, amikor a többi börtönviselt társa már képességeinek megfelel? állásba került, és rendszeresen utazhatott külföldre, tarthatott el?adásokat odakint.

Vajon miért pont apámat „tüntették ki” ezzel a megkü­lönböztetett bánásmóddal; a titkosrend?rség óhajtott-e életfogytiglan büntetni Ã??t; vagy ami meg rémesebbnek t?nt, az oroszok tartják tartalékban? Mert a politikai rea­litások szerint apámnak a felkelés során játszott szerepét többfélekeppen is lehetett értelmezni. Mint a párt legfels? vezetésének egykori tagja, és mint a miniszterelnök mártíromságának egyik életben maradt tanúja, olyan személy­nek számított, akinek szolgálataira Moszkva egy adott válságos helyzetben esetleg igényt tarthatott.

– Az, mit jelent pontosan? – vágtam a magyarázatba.

–  Azt, – mondta apám kínosan, mint akinek fájdalmat okoz minden szó,  – hogy ha ?k úgy akarjak, az ország legels? funkcióinak egyikébe is kerülhetek.

A világ bármely demokráciájában ez a mondat büszkén hangzott volna el: bennünk iszonyú félelmet éb­resztett. Egyre nehezed? szívvel hallgattam apám ma­gyarázatát.

– Én nem tudok ennél rémesebb sorsot elképzelni ma­gamnak -, suttogta apám szinte önmagának.

– Inkább öngyilkos leszek, mint hogy aláírjam barátaim halálos ítéletét, amit efféle pozícióban általában elvárnak az „elvtársak” -, tette hozzá határozottan.

A félelem megint er?t vett rajtam, szinte odabénított a sétányhoz. Gyermekkorom megszokott reagálása ez, amikor el?ttem apámat és rajta keresztül engem bántottak.

Meg nem tudom hogyan, de életemet teszem föl rá, hogy apámat megmentsem. Ki kell Ã??ket mentenem innen. Tulajdonképpen eredetileg is azért jöttem, hogy rábeszéljem Ã??ket a kivándorlásra. Lacit, a kis unokát csa1éteknek hoztam.

De Torontóból eljövet még csak a család egyesítése volt a célom, ügy éreztem, velük együtt lehetek igazan otthon abban az új világban. Most rádöbbentem, hogy életmentésr?l van szó, hiszen ilyen körülmények között egykönnyen apám is nagyapám sorsára juthat, akit ötödik szívinfarktusa apám szabadulása el?tt egy nappal vitt el.

Elutazásom el?tt még gyerekkori szokásomhoz híven kutatok a szekrényekben. Kezembe került gyerekkori naplóm, szürke b?rfedelével, a pici lakattal, és fedelén az ezüstbe vésett felirattal:

 

Jutka -1956. február 22.

 

Vegyes érzelmekkel vettem a kezembe, egyszerre voltam hálás a sorsnak, hogy el?került, és mérges, amint belela­poztam az els? oldalakra, gyerekes ostobaságnak tartva akkori naivságomat. Mennyi minden történt velünk a napló els? bekezdése óta, amikor meg a kiváltságosok kö­zé tartoztunk. Latolgattam egy darabig, hogy mi legyen a sorsa, aztán szentimentalizmus által vezetve, bedugtam a b?röndömbe.

Torontóba menet Zürichben kell átszállnunk, ahol a ter­rorizmus elleni védekezésként meg Laci pelenkáját is átvizsgáljak. De én meg ezt sem bánom, mert tudom, hogy úton vagyunk hazafelé, ahol Péter vár ránk, akivel majd csak meg fogjuk találni szüleim megmentésének a módját.

 

 

Folyt.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Adminguru
Szerző Kopácsi Judith 29 Írás
1946-ban Miskolcon születtem. Három éves koromba kerültem fel Budapestre, ahol aztán 1965 Decemberéig tartózkodtam. Akkor indultam el a nagyvilágnak, hogy végre megvalósithassam önmagam. Azóa Kanadában élek, és két nyelven is publikálok.