dr. Bokor József : Pénzt vagy… 1. rész

 

– Állj! 

– Pénzt, vagy életet!

A felszólított fiatal nő megállt, és hirtelen mozdulattal visszafordult. A behajlított bal karján levő ridiküljét magához szorította, de a jobb tenyerébe marokra fogott bevásárlótáskát nem.

Szigorú tekintetét végigvezette a felszólítást kimondó fiatalemberen.

A látvány nem volt vonzó, de igazából visszataszító sem. A fiún meglátszott, hogy rendszeresen éli a hajléktalanok szokásos életét. Az arca és a keze is tisztának látszott, de így, még három lépés távolságból is erős dohszagot árasztott.

– Életet! 

Ha már választási lehetőséget adott, akkor pénzt azt nem, de az életemet azt odaadom, azt elveheti.

– Na de kérem! Mit kezdjek én az életével.

Nekem pénz kell!Pálinkát fogok venni, és halálra iszom magam – elgondolkozó hangon

folytatta – de ha nem sikerül meghalnom, akkor legalább olyan részeg leszek, hogy elveszítem a józan eszemet.

Ha nem ad pénzt akkor legalább menjen vissza a boltba és vegyen egy… nem inkább két üveg pálinkát.

Bizonytalan testtartással várakozott a nő válaszára.

– Sem egyik, sem másik nem fog megtörténni. 

Maga választási lehetőséget adott pénz, vagy élet, és én az életemet adom, de a pénzt, pláne pálinkát azt nem!

A fiatalember teljesen elbizonytalanodva egyhelyben topogott, és szinte hallani lehetett, ahogyan agykerekei forgolódnak a fejében.

– Ha nem, akkor hát nem, de akkor meg jöjjön be velem ide a bozótosba, és szexeljünk egyet, nekem ma van a nászéjszakám!

– A szex az nem volt benne az ajánlatában, meg a pálinka sem, tehát nincs módjában módosítani az ajánlatát.

Életet! – de csak is azt, mert én ezt választottam.

– Akkor én most lelövöm magát és akkor majd jól meghal! Megteszem, ha magának ez kell.

 

A fiú fenyegető mozdulattal kihúzta a jobb kezét a nadrágja zsebéből és egy fegyvert formázó piros vizipisztolyt szegezett a lányra, aztán gyors egymásutánban háromszor is rálőtt a lányra. 

A lövések a lány mellkasát érték.

A lány ahelyett, hogy belehalt volna a pontos találatok okozta “sérüléseibe”, elejtette a jobb kézben tartott szatyrot és előre lendült. 

Elmarkolta a fiú kezéből a pisztolyt és lőtt! – de ötször, abból kétszer arcra, kétszer testre, egyszer meg ágyékra. 

Pontosak voltak a találatai, ami légyegében nem csodálatos, hiszen szinte hozzáért a mozdulatlanra dermedt fiúhoz.

A lövések nem eldördültek, hanem elloccsantak, és az utolsó lövéssel egyidejűleg a fiú leroskadt, de úgy, hogy a feje élettelenül csapódott a kijárt ösvény útszegélyének.

Szeme kimeredt, lélegzete elakadt és a teste merevsége lassan élettelenre lottyadt.

A lány értetlenül állt.

Mi történt? Tényleg meghalt? Megöltem?! – gondolta.

Közelebb lépet és gyengéden oldalba rúgta a földön fekvőt.

– Kelj fel és ne marháskodj! A bajt hozod rám, ha ijesztgetsz!

A fiú nem mozdult és látszólag levegőt sem vett. A lány bizonytalankodott egy pár pillanatig és újra rúgott, de erősebbet.

A fiú nem mozdult ugyan, de megszólalt.

– Jaj! – jaj nekem! – milyen ember az aki még egy halottba is belerúg, ráadásul nem is egyszer?

– Csak azért rúgtalak meg, hogy ne hozd rám a bajt, hanem kelj fel! Majd belehaltam az ijedelembe, amikor összeestél.

– Mit tehettem volna, ma két éve, hogy nem fürödtem. Ma van az esküvőm napja! Ma két éve mondtam ki a boldogító igent, és nem csak az anyakövesnek, de a papnak is, a feleségem, az csak az anyakönyvesnek, mert a templomban, mielőtt még ott is kimondta volna meghalt.

Meghalt mielőtt a pap rácsavarta volna a stólát a kezünkre. 

Összeesett, fülén- orrán dőlt a vér és már nem is élt mire földet ért a teste. 

Ő meghalt és meghaltam én is, de én csak a lelkemmel. 

Vele a cerebrális aneuryzma végzett, velem meg az ő halála.

Temettem, elvégeztem a kiírt műtéteket, elláttam a betegeimet, de újakat már nem vállaltam. Befejeztem! – azóta egy dobozban élek. 

Ő vele nászutat terveztünk és ez lett belőle.

De neked már az első lövésemre meg kellett volna halnod! 

A pisztolyban szentelt víz van, az elpusztítja a kegyetlen boszorkányokat.

Mert az vagy! – ne is tagadd! – benned nincs könyörület! 

Na az biztosan nincs! 

Nem adtál egy kevéske pénzt, de a senkinek sem kellő életedet azt igen. 

Persze a hibás az én vagyok, mert minek adtam választási lehetőséget. 

Ebben neked van igazad.

Menj és hagy magamra, had legyen magányos a halálom, remélem ma megszakad végre a szívem!

 

– Gyere velem! Akkor nem kell magányosan meghalnod, majd én jól meghalok veled!  

Amelyikünk előbb meghal az meg köteles eltemetni a másikat – de ezt csak azért kötjük ki szerződésben, hogy ne legyen olyan nagy a vidámság, ha egymásra nézünk.

 

A fiú igen hirtelen felült és belenézett a hátrahökkent lány arcába.

– Mit mondasz? – halálversenyre hívsz engem? – te meg akarsz halni? – értem már azért választottad az életet, hogy lelőjelek.

– Sajnos tévedsz. 

Ezt tegnap mondta nekem a konzíliumon, a rímhányó doktor úr, ő mondta így a nevét, mert Romhányinak hívják a valóságban.

– Mit mondott a rímhányó doki?

– Aztat mondta – a lány a megszeppent vidéki kislány szerepét játszotta – hogy sajnos egy előrehaladott csontvelőrák miatt hamarosan meghalok.

Aztat is mondta, hogy ha a házasságkötés miatt nem mentem volna vizsgálatra – tudni akartuk, hogy lehet-e gyerekünk, szóval hogy nincs-e összeférhetetlenségi ok – akkor talán már a nászúton jelentkeztek volna a tünetek. 

De így, hogy ad gyógyszert akár hónapokig is elélhetek, de késő! 

Már mindenképpen késő! – ez most már akut, kezelhetetlen, és hamar vége, de csak a legvége lesz igazán fájdalmas.

Amúgy meg jó lenne ha felállnál és inkább egy padon folytatnánk odább, ha van még kíváncsiságod. 

De pénzt azt nem adok!

A lány hátat fordított a fiúnak, lehajolt felemelte a szatyrot és kényelmes léptekkel elindult, de néhány lépés után visszafordult és a kezében tartogatott vizipisztolyt a fiú felé nyújtotta.

– Ezt meg visszaadom! 

Lődözhet rám kedvére, de megcsapom ha illetlen helyen lő meg és nem is állok szóba magával. 

Ez a mondat visszaállította a korábban megszakadt magázó hangnemet.

A fiú szótlanul és vagy kétlépésnyivel hátramaradva lépkedett a lány után. 

A lány pedig tovább ment, elhagyta a legközelebbi padot és csak néhány padnyival odább, a park már ritkábban járt részen foglalt helyet.

A fiú kivárta amíg a lány elhelyezkedik, aztán a pad legtávolabbra eső részére ült, és rövidke hallgatás után megszólalt.

– Bocsánat hogy szóba hozom, de abban a kóma szerű állapotban amit a szertelen lövöldözése okozott, talán azt hallottam, hogy az öreg “rímhányó” doki szerint magának leukémiája van. 

Nacsak – maga kis élveteg! – megmondaná, hogy miért éppen a csontvelőrákot választotta? 

A lány megdöbbenten nézett a fiúra, még tátogott is néhányat mielőtt megszólalt.

– Kérem szépen, ezzel a témával ne viccelődjön! Nekem hetek, esetleg hónapok vannak hátra, és a tudomány sem segíthet rajtam.

Úgy volt, hogy összeházasodunk, emiatt javasolta a vőlegényem, hogy csináltassunk egy vizsgálatot. Vagyis a jövendőbeli gyerekeink miatt, vagyis mit tudom én, hogy miért jutott az eszébe, de megcsináltattuk. 

Közben lelkesen készülődtünk a házasságkötésre, az esküvőnkre és elmentünk a leletekért.

A baj ott kezdődött! – a vőlegényem simán megkapta, de engem behívtak a főorvoshoz, ott sokat beszéltek, de én nem tudom, hogy mit, mert a leukémia, meg a csontvelőrák szavaknál elakadtam. 

Megbénult a máskor gyorsan-járó agyam.

Onnan a Romhányi doktor úrhoz vezettek. Ő megnézte a leletet, aztán hümmögött és betegállományt javasolt, meg kontrolvizsgálatokat.

Elég legyen annyi, hogy a körzetiben állományba vettek, a “rímhányó” meg vizsgálódott. 

A vőlegényem meg lemondta az esküvőt, és két hete szakított velem, de megígérte, hogy a temetésemre majd eljön.

Harmincöt nap telt el abból a kevésből ami még visszamaradt nekem. 

Igen kevés! mert tegnap a konzílium ítéletét is megkaptam – halál!

Szótlanul üldögéltek néhány percig, majd a fiú hümmögve rázogatta a fejét és mielőtt a lányt megszállta volna a hirtelen harag, megszólalt.

– Azon járt az eszem, hogy talán mégsem kellene ma meghalnom. 

Akkor biztosan nem, ha megtartanánk az elmaradt nászéjszakáinkat.

Ha az öreg úr azt mondta, hogy néhány hét, esetleg hónap, akkor azzal nem érdemes vitába szállni, de talán ésszerű lenne a maradék időt alaposan hasznosítani.

Amíg a fiú beszélt addig a lány elsápadt, és néma szájjal tátogott, meg nekivörösödött arccal felugrott a helyéről.

Az ugrást a fiú is megtette, de ő oldalt és hátra a pad mögé.

– Na-na, csak semmi harciaskodás, én még a lövéseket sem hevertem ki, ne is gondoljon arra, hogy most harcolni fogok magával.

Különben még be sem fejeztem a mondandómat. 

Szóljon majd, ha meghallgat, ha befejezhetem. Agyonütni egy súlyosan sérült embert ráér azután is! – magától kitelik, még egy lelőttbe is bele tudott rúgni és nem is csak egyszer! 

Leül? – beszélhetek?

A lány szája még tátogott, de a tekintete mintha érdeklődéssel nézett volna a fiúra.

A fiú még tartotta a biztosnak vélt távolságot, de a lány tekintetét most félreértette és egy lépésnyivel hátrébb húzódott.

A lány tett egy-két tétova mozdulatot aztán hirtelen leült, a fiú nem, ha leül akkor oda a távolság és vele a biztonsága.

Mégis elfoglalta a korábbi helyét, amikor a lány keze intett felé és a padra is rámutatott.

– Köszönöm hogy befejezhetem a gondolataimat. Kérem, hogy hallgasson végig és csak ha befejeztem akkor verjen meg, vagy talán az lenne a legjobb ha inkább megcsókolna.

– Azt ugyan lesheti, hogy én megcsókolom magát, de igazán kíváncsi vagyok arra a nászéjszaka koncepcióra. Leginkább persze arra, hogy abból hogyan gubancolja ki magát és azt hiszem utána is ráérek még megverni. 

Elfutni úgysem tud, mert én rendszeresen futok hosszútávon, sűrű sprintekkel kiegészítve, meg súlyzózok is, de csak ésszel.

Elfordította a fejét és úgy folytatta.

– Arra készültem, hogy ha majd gyerekem születik akkor legyen hozzá elég erőm,egészségem és az alakomat se veszítsem el – nagyon.

A fiú meg felbátorodva közel hajolt a lányhoz.

– Ha rám bízza én is tudok esetleg csinálni egy – vagy egypár – gyereket majd.

Kérem ne üssön! – megígérte, hogy ha nem lesz elégedett a szavaimmal, majd csak akkor ver agyon!

– Nem is akartam megverni, csak egy légy repdes itt, vonzza a maga szaga. Ugye nem gondolta komolyan, hogy valaha is lefekszem magával?

– Fekve jobban szeretem csinálni – meghittebb – de ha úgy akarja akkor állva is csinálhatjuk. Majd kiderül, hogy kinek nagyobb az állóképessége, maga sporthencegő. Na! – akkor kezdem.

Magamról előbb. 

Ahol maga járt mostanában én régebben ott voltam orvos. 

Belgyógyász lett az első szakvizsgám, de valójában a rák érdekelt – most nem beszélek szakmai nyelven, hogy ne lehessen félreérteni, és ne verjen meg amiatt.

Hamar meglett a helyem az onkológián és mellette tovább dolgoztam a bel-en.

Azt minden ember tudja, hogy a rák egyenlő valamely sejtek elburjánzásával, vagy elhalásával, és az is előfordulhat esetleg, hogy a nem oda valók sejtek az odavalókat kiszorítják. 

Tehát? – mit is érdemes vizsgálni az embert megbetegítő ráknál? – mi mást, mint az emberéletre ártalmatlan, de a rákos sejtekre halálos hatóanyagokat.

Na-de hol is vannak azok? – természetesen itt körülöttünk a természetben.

Egy csepp ecetsav, feloldja a zsírt – a hentes pultokat is takarították vele – vagy a sókristály elvonja a vizet – tartósít. stb.

Igaz, hogy két éve otthagytam a kórházat, de “fűben – fában orvosság”, hát amerre csak jártam vizsgálódtam. 

A kutatást, a megfigyelést azt nem hagytam abba.

Ha időben rátaláltak volna a maga bajára, egy kis velőátültetés és kész! 

De most már azt lekéstük, hát akkor mi legyen? – üljünk és várjuk a halált, vagy inkább játszunk vele most bújócskát. 

Aztán majd eljön az idő – remélem nagyon sokára – amikor majd mindenképpen ránk talál a halál.

Én a második megoldást javaslom, most talán segíthet a bújócska és közben talán rálelnénk a megoldásra, mert aki időt nyer az…, de sajnos maga dönt. 

Én ugyan orvos vagyok, de senkinek nem lehetek az orvosa, mert bizonyára már kizártak a praktizálók kamarájából, hiszen már két éve nem fizetek tagdíjat.

Na döntsön, mert mondandóm van a döntése szerint.

 

A lány mostanra már igen érdeklődő arccal és nagy figyelemmel nézett a fiúra.

– Lehet hogy most mégis megússza a verést. 

Ha lehetséges akkor inkább élnék, de ha hamis illúziókat kelt bennem, akkor csak elhalasztott lesz a verés, de annál kiadósabb.

Azt mondta az előbb, hogy lekéstük az időt, na! – akkor most mégis mivel akar meggyőzni, hogy elhalasszam a pofozkodást.

 

A fiú az arcához kapta a tenyereit és rimánkodó hangon kezdet beszélni.

– Kérem szépen az arcomat ne tessék ütni, az a legszebb részem, meg a koporsóból is az látszik ki leginkább. 

A kezeimet se, mert azzal kutatom elő a gazból a gyógyító növényeket, a lábaimat se mert azok visznek az egyik helyről a másikra, a hasamat azt ütheti, úgyis nagyon éhes vagyok, emiatt az a részem csak feltart, mert ameddig etetem, addig nem kutatok. 

Erről jut eszembe!

Mondom, hogy mit gondoltam ki.

 

Kezét figyelmeztetően felemelte és meg is rázogatta a kimeresztett mutatóujját.

– Előbb meghallgatni! – és csak azután ütni – ha már nem tud lemondani a verekedésről.

A lány mosolygó arccal ránézett a fiúra és igen komoly hangon megszólalt.

– Mondja csak, maga komolyan gondolja, hogy meg fogom verni?

– Igen! – persze hogy komolyan, hiszen emlékezzen csak, hogy mit tett velem amiatt a kis szentelt víz miatt. 

Ötször lőtt rám, és méghozzá hova? – na azt az utolsó lövést, azt lehet hogy soha nem fogom megbocsátani. 

A fiú az ágyéka vizes nadrágrészére mutatott.

– Itt ülök az árnyékban egy pad szélén fél ‘sej-haj’ hogyan is mondjam min, és közben az a szegény kis ázott veréb majd megfagy a nadrágomban.

Szóval! – most én elkísérem magát, maga kedvesen beinvitál a lakásába, aztán fürdővizet készít nekem, meg puha törölközőt.

Amíg én megfürdök addig készít valami finomságos ételt nekem.

Én étkezni fogok, maga meg addig fürdik, és szépen puccosan elém áll, de úgy ahogyan az egy nászéjszakához illik.

Ha elháltuk a nászt, holnap én átnézem a leleteket – de nem mint az orvosa, mert talán már mondtam, hogy az nem lehetek.

Ugye van kocsija? – a lány feje igent bólintott – akkor majd átvisz azzal az én lakáscímemre, mert azt fenntartom és oda gyűjtögetem össze a vizsgálnivalókat, de nem lakok ott.

Összeszedem ami csak szükséges lehet és visszamegyünk magához. 

A többit majd elmondom – ha esetleg lesz olyan idő, amikor elkezd hinni nekem, mert akkor lehet, hogy jó bújóhely lesz a bizalma, a halál megtévesztésére. 

Persze a vége … na azt tudjuk, hogy a bújócska vége az, hogy megtalálnak, vagy muszáj előjönni.

Röviden ennyi, de most ha akar akkor se üssön, mert…

Nem fejezte be a szavait, hanem szép ívesen lecsusszant a padról és elájult.

Az meglátszott, hogy nem színlelés az ájulás.

A lány pedig nem tudta mit tegyen, kezdjen kiabálni segítségért, vagy cselekedjen a saját belátása szerint. 

Ezt tette.

Felemelte a fiú fejét, és igen alaposan szájon csókolta. 

Kellemes illata és íze volt a fiú szájának, valami ismerős, de mégis ismeretlen, a nyári rét jutott az eszébe, legalább is hirtelenjében úgy emlékezett mintha onnan lenne ismerős az illat.

A csókot talán megismételte volna – persze csak a bizonyosság kedvéért – de nem került rá sor mégsem, mert a fiú teste megrándult és a pillantása is rendeződött. 

– Na kérem – méltatlankodott a lány hangja – többé ne tegyen ilyent, ha csókot akar akkor csak kérjen, de azért még nem kell elájulni.

– Miért? – talán megcsókolt? – kihasználta hogy védtelen vagyok? 

Ha még egyszer megpróbálja, bizony isten elfutok! Már ájultan sem vagyok biztonságban, még jó hogy csak csókolt és nem vert.

– Ha magának ennyire nehezére esik, hogy megcsókoltam, akkor adja vissza, aztán mehet a dolgára – ha tud!

– Megyek is, ha válaszol a javaslatomra, a csókot meg csak azután adom vissza, vagy sem.

– Nincs döntési lehetőségem. 

Nincs, mert a hetekben mért időt, nem érdemes felosztani. 

Ha akarja eljöhet velem, és én vendégül látom, de a mamámnak, meg a papámnak maga számol el a jelenlétéről. 

Mert mostanában naponta látogatnak ők, igaz nem egyszerre – azt mondták akkor elvennék az időt a egymástól, pedig ki akarják azt használni, amit velem töltenek.

– Ez a meghívás azt jelenti, hogy azt a régen esedékes nászi éjt elhálhatom magával.

– Ha úgy alakul akkor talán igen, de az nem ugyanaz az éj lesz, mint ami elmaradt. 

Meg amúgy is, ha együtt hálunk az még nem nász! Az csak olyasmi, amit talán ebben a pillanatban is igen sokan megtesznek. 

Egyébkén elmagyarázhatná, hogy két idegennek mit kell érteni a nászi éj alatt.

– Ha én most azt mondom, hogy valójában nem a nászra gondoltam, hanem a két test első közös örömszerzésére, mert ugye valójában ez lenne a nászi éj történésének a lényege. 

Együtt lenni először egy fajfenntartó közös örömben, minden életforma ezt teszi, csak az ember cifrázza násznak, és körülveszi mindenféle mítosszal, pedig nem csak a szüzességüket elvesztők örülhetnek a testük és a lelkük egymásra találásának. 

– Na akkor ne feküdjön a földön, hanem talpra és indulás énhozzám.

 

Legutóbb szerkesztette > Adminguru