Lovasz Evi : NORA – II. – 7./2 Fekete balettcipők

Nyomtatás

Táncolni, akkor olyan érzés volt, mintha a bőröm alól peregtek volna ki a hangjegyek. Én voltam a zene, az arc, a kar, az erő, az egyensúly. A vállam úgy hajlott, mint méla tó partján a szomorúfűz zsenge ága. Ujjaim végéig pezsegve áramlott a szenvedély, simult gyengéden, mint apró levelek, ha vízzel csókolóznak.
Minden arabesque-em az égig nyúlt. Mint íj, ha feszül, a gyilkolás előtti pillanat voltam. Lélegzet-visszafojtott, festetten merev, maga az időmegállás. Majd úgy szálltam tovább, mint csípős ízű napnyugta felé, a kígyóbűvölő repülőszőnyege.
Hajlottam, ízületek nélkül. Fordultam lazán, vonalzó és metronóm voltam, miközben test nélküli lélek is. Olyan volt, mintha másfél óra erejéig nem lettem volna önmagam, pedig éppen máskor takart el a láthatatlan álarc. Valós maszkom most engem mutatott, minden mélységemmel és magasságommal, egészen átszellemülten.
De már késő volt. Táncom csupán utolsó szemvillantás volt az életemre, a közönségre. Valós színpadon, főszerepem minden mozzanata engem ábrázolt, leplezetlen. Tudtam, hogy anyám észreveszi majd. Nem kerültem el pillantásommal. A szemrehányás összes lábemelése neki szólt.
Padebure, padebure, demiplié, tendu, demiplié, fondu, écarté, arabesque, sauté, pirouette és éfaccé – a zárósor. Az utolsó karemelés után, még néhány percig fenntartották a függönyt. A színpadon egyedül voltam, a taps most csak nekem szólt. Vastaps. Nem néztem rájuk, csak kitartottam az éfaccé-t, míg le nem gördült a függöny. Lelki szememmel már láttam, ahogy anyám háborogva felugrik a helyéről, sűrű elnézéseket kérve kimászik a sorból. A tök sötétben bukdácsolva szalad felénk, hogy kiverje a balhét. Nem hagyhatta, hogy átéléssel, élvezettel táncoljak. A fájdalmamat szerette nézni, az erőlködő gyötrelmemet, hallgatni a csípőízületem gyulladt ropogását.
A vastag, bordó függöny nyekeregve hullt alá. Villámgyors mozdulatokkal ültem a padlóra – a függöny pár pillanat múlva újra emelkedni kezdett. Kikötöttem a fekete balettcipőm, felugrottam, és a felfelé húzódó függönynek hajítottam. Mire a közönség újra megtapsolhatott volna, majd a többieket is, csak egy pár cipőt ünnepelhettek, én már az öltözőben voltam.

Hánytam. Kihánytam a semmit. Fehér, habzó tabletta darabok és tömény gyomorsav égette végig a nyelőcsövem. Fekete hátitáskámba tuszkoltam a ruhát és a harisnyát, fekete edző alsót vettem és pólót, aztán igyekeztem elhagyni az egész épületet, mielőtt még végig kellett volna hallgatnom anyám patáliáját.
Késő volt. Már a művész folyosóról hallottam a rikácsolását. Néhány lépés után ráláttam az ualakú előtérre, baloldalán a ruhatárral, a nagy kanyarban a tömeggel, és anyámmal a központban. Óvatosan hátráltam, amikor a rengeteg ember között hirtelen Ádi arcán akadt meg a tekintetem. Mozdulatlanná váltam. Értette, nem leplezett le, de arca most is majd’ szétszakadt a vigyorgástól. Ezek szerint jó voltam – gondoltam, legalábbis művészi, és nem technikai értelemben. Mire anyám követhette volna a bátyám pillantását, én már a hátsó kijárat felé rohantam. Kidöntöttem a hatalmas, vaskos, szocreál, sárga üveges csapóajtót, és szaladtam. Világgá akartam menni, vagy meghalni.

Néhány lépés után megtorpantam. A piros Marlboro füstillatát azóta sem éreztem… Nem mertem megfordulni. Már annyiszor megcsaltak az érzékeim, és abban a percben valóban nem viseltem volna el, ha valami hajléktalan fetreng ott mocskos dekket szlopálva. Így aztán továbbindultam.