Lovász Évi : NORA – I. Rész – 6./1 Éjféli varázsvilág

Sikítva ébredtem. Legalábbis úgy éreztem, de valószínűleg a hangom még az álmom része volt. Az ágyamban feküdtem, és anyámat pillantottam meg, ahogy sürög-forog a szobámban. Csak felfigyelt volna, ha meghallja a hangom?! Bár, ki tudja…
Egy ideig csak bámultam, de arca rezzenéstelennek tűnt. Talán csak egyszer nézett felém, azt is futólag. Villámgyorsan hunytam be akkor a szemem, alvást színlelve, és közben szép lassan eszembe jutottak az este emlékei. Emiatt aztán úgy éreztem, hogy a túlélésért játszom az alvót. Hosszú percekig feküdtem ebben a mímelt állapotban, de egy idő után már nem bírtam a kíváncsiságommal, meg kellett lesnem, mit művel az anyám.
Lazán hunyorogva kitekintettem szempilláim közül. Az ajtóm nyitva állt. Ki-be mászkált, és könyveket cipelt be, majd letette az asztalomra azokat. Amikor épp a folyosóra lépett, szememet az asztalom felé nyitottam. Megdöbbentett a látvány. Majd’ a plafonig tornyosodtak ott a könyv-stócok. Akkor hirtelen bevágódott az ajtóm. A csattanástól nagyot ugrottam, és a fejemre rántottam a takarót. Anyaparfümszag lett. Fuldokolva másztam ki a párnák közül, amikor Ádit pillantottam meg magam mellett. Megint megrázkódtam az ijedtségtől, és sziszegve káromkodtam egyet az ajtóm működésképtelensége miatt.
– Mi volt? – suttogtam szinte hangtalanul, mire ő fennhangon kezdett beszélni, így azonnal lepisszegtem.
– Halkabban! Azt hiszi, alszom!
– Most hajtanak ki a kapun – sóhajtotta, majd lehuppant mellém az ágyra. – Két hétig lesznek most távol.
Szemem felcsillant, vonásaim ellazultak, és vigyorogtam, pont addig, amíg újra rám nem törtek az emlékképek.
– Mi volt? – ismételtem meg a kérdést, talán még halkabban.
– Ügyes voltál! – kezdte.
Ezek szerint sikerült elbújnom akkor, ott, a szüleim elől.
Ádám szünetet tartott, kérdően nézett rám. Utáltam, amikor ezt csinálta. Harapófogóval kellett kihúzni belőle minden szót!
– Tényleg? – kérdeztem sürgetve.
– Nem, Norci, nem! – kelt ki hirtelen magából kiabálva, majd felállt. – Te nem vagy ép, húgom! Te egy tökfej vagy! Egy-egy…
– Meggondolatlan, szófogadatlan, lobbanékony, makacs, önfejű, hisztis?! – vágtam közbe, és hiába küzdött ellene, elmosolyogta magát.
– Na! – erőltette vonásaira újra a szigort. – Vérzékeny vagy, most volt tüdőgyulladásod, ráadásul a bronchoszkópia miatt is lehet utóvérzés. Zsolti nem mondta?
– Nem, hál’ Isten – motyogtam.
– Úgy tűnt, hogy valahogy ő jobban szót ért veled. Most, hogy kamaszodsz, talán inkább barátokra van szükséged, mint családra – szavai kimérten csattantak a sértettségtől.
És ez fájt! Sűrű, forró lávaként bugyogott bennem a lelkiismeret-furdalás.
– Azt gondoltam, talán orvosként is jobban tud rád hatni – folytatta, miközben egyre mélyebbre süllyedtem az ágyban. – De hogy is mondtad? Önfejű, meggondolatlan, szófogadatlan, hisztis?! Nála is kihúztad a gyufát!
Már megint szünetet tartott, és még mindig nem árult el semmit az egészből, de nyikkanni sem mertem.
Újra leült az ágyamra, és kék szemei egyre nagyobbá nőttek kerekedtek, ahogy valamiféle magyarázatot várt.
– Mit kellett volna tennem, Ádi? Jöttek anyáék.
– Ez igaz. Egy kútba is beleugrottál volna? Vagy egy vonat elé? Egyszerűen csak okosabbnak hittelek – sóhajtotta csalódottan.
– Ne haragudj! – pislogtam rá bociszemekkel.
Morgott egyet megbocsátóan, majd újra mosolygott.
– Mi volt? – kérdeztem harmadszorra is, már csak tátogva.
– Semmi – vonta meg a vállát, még mindig sértődötten.
– Ádám! – kiáltottam rá türelmetlenül. Kiugrottam a takaró alól, és a hátára ugrottam.
– Jól van, jól van! – nevetett. – Zsolti kocsiját észrevették, de őt nem látták.
– Rászállnak? – kérdeztem, de Ádi megint hezitált. – Mondd el! – lemásztam a hátáról, és mellé ültem szembefordulva vele.
– Valószínű – válaszolta komolyan.
– Most mit fogunk csinálni? Várj! Hogy keveredtem haza? És Dávidot sem látták?
– Dávid is ott volt? – fordult felém rémülten.
– Ja, megjelent, mint egy pszichopata! – válaszoltam mély megvetéssel, és akkor még idejében lenyeltem a gondolatfolyamomat, mert tudtam, a végén még azt is kiszedné belőlem, hogy meg akartam csókolni Zsoltit. Vagyis ő engem, vagy mi.
– Na, most pedig szépen elmondasz mindent pontról pontra! – követelte. Egyik lábát felhúzta az ágyra, hogy ő is felém tudjon fordulni. Szemei szigortól szikráztak.
Szuper. Óriásit nyeltem, de nagyon gyorsan bele kellett kezdenem ahhoz, hogy ne sejtsen titkolózást.
– Hát, az úgy volt, hogy eleredt a hó – kezdtem, és egyből rám is morgott.
– A lényeget, Norc!
– Ezt pont te mondod?!
A vita kezdetét kettévágta az ajtócsengő hangja. Mindkettőnkben megfagyott a vér. Felpattantam, de a bátyám nyomban visszalökött az ágyra.
– Maradj itt! – utasított halkan, de amint kilépett a folyosóra, utánalopóztam. Most hasznomra vált, hogy nem működött az ajtóm.
Ádám is magas volt, körülbelül egymagasak Zsoltival. Apa testalkatát örökölve viszont sokkal nagyobb darab volt: igazi izomkolosszus. Fehér pólót viselt, sötét nadrággal. Ám nem létezett akkora póló, ami ne feszült volna izmain. A galéria másik feléig sétált, ott az ablakból rá lehetett látni a bejárati ajtóra. Lepillantott, majd hátrafordult, felém.
– Nem megmondtam, hogy maradj… – kezdte. – Mindegy, csak Zsolti az – mondta, és már sietett is le a lépcsőn.
Csak Zsolti – agyaltam a szavakon. Mikor lett Zsoltiból „csak”? És mi a fene történt tegnap? Töprengésem azonban nem tartott sokáig, mivel belém nyílalt a tény: itt van Zsolti!

Legutóbb szerkesztette - Lovász Évi
Szerző Lovász Évi 41 Írás
Tizennégy éve csak írok és írok, s én már így maradok... "A világ olyan zsarnok, aki elvárja a hízelgést, hogy kegyesnek mutatkozzék; az igaz művészet azonban önmaga ura, s nem tűri, hogy hízelgő formába kényszerítsék." /Beethoven/