Tasev Norbert : A szamuráj lánya

kortárs, epika, próza, elbeszélés, novella

Mikoto Soto aznap problémákra ébredt! Éppen a megszentelt Dodzsóba ment, mert ifjú felesége vajúdott, és a Vének tanácsa szigorú utasításának eleget téve, csakis fiúgyermeknek adhatta volna át a szamurájok ősi tudományát. S abban a pillanatban, amikor a pólyást a bölcsőben kicsit figyelmesebben szemügyre vette, és meglátta, hogy gyermeke igazából lány, nyomban elájult, a tökéletes megdöbbenés és csalódottság érzete lett úrrá rajta!

„Hát ez meg mi a csudát akar jelenteni?! — töprengett magában. — Így tréfálják meg maguk között is egymást az istenek?!” — s míg ezen gondolkodott, észre sem vette, hogy gyönyörű, barnalángú szempár szegeződik rá, és szinte már mosolyog is gügyögve a pólyából.

— Édes, jó uram! Bocsásd meg engedetlenségemet, ami miatt nem tudtalak téged fiúgyermekkel megajándékozni, de ha ez vigaszodra szolgál, érted örömmel megválok életemtől! szólt az ifjú feleség és szinte már mindenre föl volt készülve, beleértve a harakirit is, s már a konyhában föl is készítette magát, hogy igaz ügy érdekében kell föláldoznia szerény kis életét!

— Ugyan már, ne butáskodj itt nekem, asszony, mert mindjárt fölnégyellek a kardommal. — Mikotonak ugyanis hat darab szamuráj kardja volt, és éppen emiatt is nagy megbecsülésnek örvendett az egész faluban.

„Most mihez is kezdjek?” — morfondírozott magában. „Mi a helyzet akkor, ha valakinek a tudomására kerül, hogy lányom van fiú helyett, akit ráadásul az ősi harcművészetekre szeretnék oktatni?”

Végül úgy határozott, hogy miután a szülésnél csak igen kevesen — csupán a bába, és még egy segédember — vettek részt, így abban maradtak, titkolni fogják, hogy a megérdemelt fiúgyermek valójában lány! Elvégre, amit a többi ember nem tud, abból csak nem lehet galiba!

Így történt, hogy Mikoto egyetlen lányát Hokoszakit elkezdte a harcművészetekre tanítani, és hozzátásította szépen, fokozatosan a kardforgatás mesterségét is. Mindenben szigorúan az ősi bushidó szabályainak eleget téve járt el, ami a szamurájok körében afféle becsületkódexnek számított. Viszont a kislány — legalább is egyelőre utcára sem mehetett ki, elvégre, ha csak egy szikrányi gyanúja támad az embereknek a csalásról, akkor ezért minimum kivégzés jár, és emellett a családját is örök kárhozat sújtaná.

Hogy a turpisságra, és csalafintaságra senki rá ne jöjjön, ahogyan Hokoszaki szépen lassan cseperedett, az apja rendszeres időközökben vágni kényszerült gyönyörű, hollófekete haját, amit ellentétben a többi gyerekkel , Hokoszaki sajnos nem növeszthetett meg!

Szépen fejlődött, és gyorsan is tanult; nemsokára egy érett, filozófiában, és szellemtudományokban, harcművészetekben, és kardforgatásban jártas fiatal hölgy nézett fegyelemmel farkasszemet mindenre elszánt, makacs és akaratos, öregedő apjával.

Azonban történt egy nap, hogy a Vének tanácsa rendeletben tette kötelezővé a népszámlálást és Kiotóba, a székesvárosba hívta össze az embereket népszámlálás ürügyén.

„Most nyomban rám akadnak, és nem lesz kegyelem!” — hangzott lelkiismeretében az ítélet az öregedő szamurájnak, s már készült is, hogy rövidebb kardjával vakizasival öngyilkosságot kíséreljen meg, amíg megmentheti az általános szégyenérzettől családját.

— Apám, apám! — hívta egyre Hokoszaki az apját, s mivel nem találta sehol, ezért állruhát öltve magára, és fiús gúnyát, hogy föl ne ismerhessék; nem feledkezett el arról, ha bajba keverednék, a dzsiudzsicu alapfogásait alkalmazza támadóival szemben is.

Kiotó felé vette az irányt, és egy gyönyörűséges kert mellett, amiben már virágoztak a szép, liliomnagyságú szirmokat termő cseresznyefák, pillantotta meg éppen öngyilkosságra készülő apját. Amilyen gyorsan csak lehetett, odarohant hozzá, és egy jól irányított karate mozdulattal kifacsarintotta kezéből a gyilkos tőrt.

— A szentséges Istenekre kérlek, apám, ne tedd meg, mert anyámmal szükségünk van rád! — s ez az egyetlen segélykérő, szívből szőtt fohász annyira hatott az idősödő emberre, aki általános köztiszteletnek örvendett, hogy — mivel a könnyek zuhatagát a gyávaság és szégyen előképének tekintette —, most eltakarta arcát, hogy a lánya ne láthassa, hogy szemeit törölgeti, majd átölelték egymást.

Feleségével együtt keltek útra, hogy megjelenhessenek Kiotóban a népszámláláson!

— Most mi fog történni, édes, egyetlen lányom? — kérdezte egy kicsivel szemrehányóbban, mint eredetileg tervezte Mikoto.

— Mi történne, az Istenek áldjanak már meg, édes egy uram! Megjelenünk a népszámláláson, és bemutatjuk lányunkat állruhában, és álnév alatt, ha egyszer már így rendelték az Istenek! — nyilvánította ki akaratát az asszony.

— Ne felejtsd el asszony, hogy hol a helyed a világ rendjében! — figyelmeztette az öregedő mester feleségét, Japánban ugyanis roppant konzervatívak az emberek, és a nőket általában csak a háztartás vezetése illeti meg, szabad akarattal nem rendelkeznek. — Ha elkészültetek, akkor indulhatunk.

Míg Kiotó felé tartott az útjuk, nem cipeltek fölöslegeset; egyetlen, kissé lomhán és csigalassúsággal mozgó szamaras kordé volt minden vagyonuk, és a szent kardok gyűjteményéből Mikoto szigorúan csak egyetlen hosszabb katana kardot hozott magával, ezt a lánya születésnapjára tartogatta, mint a felnőtté válás egyik szertartás eszközét.

Amint a székváros felé haladtak, útközben fiatal harcosok csoportjára lettek figyelmesek, akik lovaikat itatták egy hűsítő forrásnál. A legtöbb harcos egyszerű embereknek vélvén a bölcs mestert és családját, látszólag nem is foglalkoztak velük. Nem így az egyik kicsivel forrófejűbb, és engedetlenebb harcos, akinek sajnálatos mód szokásává lett, hogy mindig megy a saját feje után, és ki nem állhatta, ha parancsolnak neki! Márpedig az ősi bushidó megszegése súlyos akár még halálbüntetéssel is járhatott!

De az ifjú harcos nem törődött senkivel és semmivel sem! Makacs volt és túlontúl büszke, hogy ősi szamurájok rendíthetetlen és nemes vére csörgedezik ereiben, így meg sem fordult a fejében, hogy kicsit komolyabban szemügyre vegye mester fiatalabb tanítványát. Mikotó felesége egyetlen dolgot azonban az álruhába való átöltöztetésnél elvétett, nevezetesen: hogy a nádkalap, amit Hokoszaki fejére tettek, nem takarta kellőképpen növésnek indult hollófekete haját! S itt történt az általános baj. Az ifjú forrófejű harcos kardot rántott és megállította őket:

— Megállj! Hát ti meg hová készülődtök?! fenyegetőzött.

— Jó uram, mint bizonyára te is tudod, Kiotóban a Vének tanácsa népszámlálást rendelt el, és most arrafelé tartunk.

— És benned kit tisztelhetek, nagyapó? — hangzott a pimasz kérdést a suhanc harcos szájából.

— Én Mikotó Soto mester vagyok! — hangzott olyan szerényen a válasz, mintha az alázat egyik lehetséges megnyilvánulása lett volna, nem pedig a túlfűtött büszkeségé.

Hokoszakit most azonban majd elfutotta a méreg, hogy egy ilyen beképzelt és arrogáns ifjú, hogy mer ilyen tiszteletlen hangot megüti idős apjával szemben. Odament a fiatal harcoshoz, és egy ideig ellenségesen nézett vele farkasszemet.

— Netán van valami közlendőd, kedves barátom?! vonta meg a másik szemöldökét, amikor a másik hozzálépett. Megkóstolhatod a kardom hegyét, ha gondolod? Akarsz egy ingyenes leckét?! — vágta most feléje pimaszul.

— Fél kézzel is elbánnék veled, tudd csak meg! — villant gyönyörű, mandulavágású szeme gyilkos ösztönnel.

— Elég legyen ebből, Hiko! szólt a bölcs mester most állnéven becézett lányának, aki már készült egyenesen ölre menni.

— Bocsánat, apám! — s engedelmesen, mint aki vétett a szabályok ellen, hosszan, és mélyen meghajolt.

A gőgös, ifjú harcosnak ekkor tűnt fel, hogy a fiatal tanítvány szemlátomást úgy néz ki, mint bármelyik férfi, azonban a haja egy kicsit rendezetlenebb, és mondhatni elhanyagoltabb, mint a többségé.

— Állj csak meg, te tanítvány! Beszédem lenne még veled! — állta ismételten kordéjuk útját a suhanc.

— Nekem veled semmi beszédem sincs! — villant meg ismét ellenségesen szeme.

— Nos, ha nem akarjátok értéketek átadni nekünk, akkor kénytelenek vagyunk azt erőszakkal elvenni!

A bölcs mester most a kordéra állt, és nyugodt higgadtságot erőltetve magára megszólalt:

— Tiszteletreméltó, nagyszívű harcosok! Magatok is láthatjátok, hogy épphogy megélünk abból a kevésből, amit magunknak megtermelünk!

— Igen?! — vonta fel szemöldökét a harcos. — És akkor, bölcs mester, a kardoddal mi a helyzet? Mert ugyebár, aki mesteri rangban van, annak kard is dukál, nemde?!

— Amint mondtam, azt sem adhatom oda nektek! — azzal kicsit megnoszogatta szamarát, és már indultak is volna tovább, mire a fiatal suhanc azonnal riasztotta társait is, akik szintén kivont kardokkal közeledtek feléjük.

— Hát legyen! Én figyelmeztettelek titeket! Most még mindenki szabadon távozhat, de ha maradtok, úgy máris készüljetek a halálra! — azzal puszta kézzel szállt szembe a seregnyi támadójával, míg hosszabbik, katana kardja a kordén maradt titokban elrejtve.

Hokoszakinak sem kellett biztatás — ha az apja harcba bocsátkozott, hát akkor ő is , fölvette a dzsiudzsicu állást, és máris harcra készen várakozott.

A fiatal harcosok csoportja alig húsz főt számlált, de még így is úgy tűnt a kivont kardokkal, hogy fényes, és megfellebbezhetetlen győzelemnek néznek elébe. Így esett, hogy mint a hiénák, egyszerre mind a húszan rájuk támadtak.

Mikotó Sotó bölcs mester úgy röptette harcművészeti mozdulatokkal rúgva, pörögve, és lendülve ide-oda a levegőben a húsz fős sereget, mintha csak legyeket hajtana el feje felett. És a lánya is hasonlóképpen cselekedett, csak fiatalosabban!

Amikor a fiatal harcosokkal végeztek, és mindenkit a földbe döngöltek, közülük a legfiatalabb, aki egyben a legcinikusabb volt, és kigúnyolta a bölcs mestert, most porba sújtottan földre borult a mester előtt, és kérte bocsásson meg neki.

— Nem tesz semmit, fiam! Azonban tanítványommá fogadlak, ha megtisztelsz azzal, hogy tőlem tanulsz. javasolta a bölcs mester.

Meglátták ám ezt a nagy barátkozást a többi harcosok is, és igencsak ferde szemekkel kezdték vizsgálgatni ifjú társukat:

— No, nézd csak, hát így állunk! Máris mész a mesterhez, ha legyőztek, te hitszegő! mondogatták.

Az ifjú harcost sem kellett azonban sokáig félteni, mert előkapta hosszú kardját és szabályosan, fejük felett a levegőben suhogtatva leborotválta fejükről a hajat.

Elámultak ezen a harcosok, és úgy elkotródtak a közelükből, mint a megvert és szégyenkező hadvezérek a kíméletlen csaták után.

A bölcs mester fiává fogadta az ifjú harcost, aki most megreszkírozott egy kérdést. Először igazában föl sem merészelte tenni; elvégre, csak nem sérthette meg másodjára a mestert, de belsejét egyszerre fűtötte és ingerelte a kíváncsiság, és nem tudott határtalan érdeklődésének gátat szabni!

— Tisztelt Mesterem! Megengedsz egy kérdést nekem? — hozakodott elő vele bátortalanul.

— Mondjad csak fiam, rajta, bátran! — biztatta érdeklődve.

— A fiatal harcos, aki veled utazik, a fiad, vagy fogadott gyermeked?

— Miből gondolod, hogy fogadott gyermekem? lepődött meg egyszeriben az öreg szamuráj.

— Ne vedd zokon, de a hollófekete haja sok mindent elárul az avatatlan szemeknek, és ha én észrevettem, hogy itt valami fondorlatos titok lappang, akkor könnyen lehet, hogy ezt a székvárosban is észreveszi a Vének tanácsa! Vagy nem?!

Az öreg mester arcára egyszerre kiült a néma döbbenet: hát hogy most mi lesz? Ha ezt a fogadott, ifjú harcost vallatás alá veszik Kiotóban, akkor az ő feje biztos nem marad a helyén, viszont, ha megússzák a csalást, valaki így is, úgy is megsejtheti az igazságot! Ezért a mester még fondorlatosabb trükköt eszelt ki, hogy a Vének tanácsának minden kíváncsiságát leszerelhesse; beöltözteti az ifjú harcost is ugyanolyan ruhába, mint a lányát, és ugyanolyanra vágja a haját, és fölteszi rá hosszúkürtű nádsipkáját is! Ebből csak nem lehet baj! — vélekedett. Majd vett egy nagy levegőt és szólította a szamaras kordé belsejében rejtőzködő lányát.

— Hokoszaki, gyere elő! Szeretnélek bemutatni! hívta.

Az öreg szamuráj lánya kissé megmakacsolhatta magát, mert bizony hosszú kérlelésre volt szükség, amíg kidugta az orrát a kordé ponyvái közül.

— Rendelkezz velem, apám! — jelent meg.

— Hát ő az én egyetlen mennyei kincsem! Hokoszaki a lányom! — mutatta be az ifjú harcosnak az ifjú hölgyet.

— De… hát… én azt gondoltam, hogy ő férfi! döbbent meg azonnal a harcos. — Te a saját lányodat harcművészetekre tanítottad?! esett le majdnem az álla.

— Hát persze! Miért? Ez olyan szokatlan? — kérdezte meg.

— Megbocsáss! Tiszteletreméltó Mesterem, de nagyon is az, tekintve a mi társadalmunkban a férfiak a kardforgatók! — vonta le egyéni következtetéseit.

— Hát akkor üzenem azoknak szeretettel, akik jelesül így vélekednek, hogy ez a lány bárkivel felveszi a versenyt, mert jobb kardforgatót ritkán láttam a Föld hátán! — dicsekedett büszkeséggel.

— Ha megbocsátasz, Mesterem! Nem lesz ebből még baj?! kezdte húzni görcsösen a szája szegletét.

— Ugyan, menj már! Mi történhet? Legfeljebb majd te lépsz a helyembe, mint családfenntartó! Készen állsz rá, ha úgy adódna?!

A fiatal harcos alázatosan meghajolt, és csak annyit felelt a hozzá intézett kérdésre:

— Rendelkezz életemmel, Mesterem!

— Akkor Hokoszaki elfogadod-e az itt megjelent fiatal harcost társadul? — intézte lányához a kérdését a mester.

— Apám! Még mielőtt döntök, te mindig azt javasoltad, hogy fontoljam meg bölcsen a kérdést! Én most épp ezért azt mondom, szeretném előbb kiismerni ennek a fiatalembernek a jellemét, és csak utána döntök, ha nem baj! azzal visszabújt a szamaras kordéba, és meghívta a fiatalembert, hogy tartson vele, és legyen beszélgető partnere. A fiatal harcos azzal behúzódott a kordé belsejébe, ahol már egészen otthonosan berendezkedett a szamuráj lány, és azzal egészen a székvárosig hosszas, vitatkozós és érvelős beszélgetésekbe merültek egymással. Hosszan vitatkoztak többek között: az élet értelméről, a családról, szerelemről, életről, és halálról.

Amikor a bölcs, öreg mester szamaras kordéjával bedöcögött Kiotóba, a fiatal harcos volt társai bűnt és árulást követtek el ellene. Mert mihelyt megtudták, hogy a fiatal harcost kegyébe fogadta a Mester, és kinevezte őt saját fiának, irigységükben elmondták a Vének tanácsának, hogy bizonyára itt valami súlyos, sötét titok lappanghat.

A Vének tanácsa azonnal lefogatta a bölcs mestert. Megkötözték, majd börtönbe vetették. Az utolsó szó jogán csak annyit felelt bírái előtt, hogy neki tiszta a lelkiismerete, és szerinte semmi főbenjáró bűnt nem követett el azzal, hogy egy lánynak is átadta a szamurájok ősi buhidó szerinti bölcsességét és harcászati titkait. Amivel viszont a fejével fizetett!

Azt mondják, hogy a bölcs szamuráj mielőtt lesújtana hosszú kardjával egy ellenfélre, előbb belső énje terébe vonul vissza tökéletes mértékben, majd pontosan hét szívdobbanást vár! Ha letelt a hét dobbanásnyi türelmi idő, abban a pillanatban érzi törvényesnek magát arra, hogy a végzetes csapást bevégezze!

Így esett, hogy amikor Mikotó Sató szamuráj mestert a Vének tanácsa megbüntette engedetlenségéért, mert törvényt szegett, abban a percben a fiatal harcos és Hokoszaki — a szamuráj lánya — között időtlen szerelem szövődött.

 

Legutóbb szerkesztette - Tasev Norbert
Szerző Tasev Norbert 67 Írás
1983.11.30-án születtem Budapesten! ELTE-TFK, BTK-n folytattam magyar-történelem szakos tanulmányokat; történelem tanár. Ebookokat szerkesztek! Eddig szerzői könyvkiadás keretében a Publió kiadónál jelentettem meg köteteimet!