2. Rész: Gerillaháború és Patterson „őrmester bácsi”
„Mindig is gyűlöltem a háborút, természetemben és filozófiai értelemben is pacifista vagyok; de az angolok azok, akik ránk kényszerítik a háborút, és a háború alapelve, hogy megöld az ellenséget.”
/Maud Gonne/
Gyerünk, mondjátok el, hogy hallgatott el Parnell,
Mikor nagy büszkén halálra üldöztétek?
S hol marad a gúnykacaj, a fülünket bántó zaj,
Mikor tizenhatosaink kivégeztétek!
Kekiinges gyere ki, s küzdj velem, mint egy férfi,
Nődnek hencegj a Flamand medáloddal,
S meséld el, hogy az IRA, elzavart a pokolba,
Mikor Killashandrába tetted a lábad. [1]
De sokszor énekeltük ezt a dalt, amikor tudtuk, hogy nincs senki a közelben, aki meghallhatná…
Eleinte a hegyekben gyakorlatoztunk – kúsztunk, másztunk mindenféle időben, hőségben és nehéz záporban, hangafűben és sárban, megtanultunk kihasználni minden természetes fedezéket, futottunk görnyedve hegynek fel, völgynek le. Megtanultunk bombát robbantani, beállítani pontosan a gyújtózsinórt, pisztolyt és puskát használni. Aludtunk fán, kövek között, szénakazalban, csűrben – folyton mozgásban voltunk.
– Mindig mozogjatok, fiúk. Ha lehet, ne töltsetek egy éjszakánál többet egy helyen. És nem kell tudnia másoknak, hol éjszakáztok – elég az összekötő! Se családtag, se barát, senki! Mindenki megtörhető – van az a fájdalom, vagy zsarolás! – mondta Seamus, az egyik kiképzőnk.
– Mindig legyetek mozgásban! Ha mozogtok, nehezebb benneteket sarokba szorítani, vagy bekeríteni. Ez vonatkozik a harcra is! Ha lőttök hármat-négyet, hengeredjetek, vagy kússzatok arrébb pár métert, és várjatok kicsit! Utána lőhettek tovább. Az angolok jó lövészek, sokan jártak a Nagy Háborúban, pillanatok alatt bemérik, honnan tüzeltek!
Egy hónap elteltével Dublinba küldtek, hogy Michael Collins mellett dolgozzak.
Megtanultam itt mást is: milyen a városi gerilla harcmodor, hogyan bújjak el az utcán, használjam ki a sötétséget és a kis sikátorokat, azokat a háztömböket, amelyeknek két bejáratuk volt – egy elől, egy hátul – kivel beszéljek, és kivel nem, hogyan ismerhetem fel a besúgókat, hogyan álcázzam magam, milyen módon terjesszem a vezérkar által elkészített röplapokat.
És hogyan írjak beszámolót, összefoglalást.
Hamar rájöttek, hogy gyorsan és jól olvasok, könnyen értelmezem a szövegeket – akár az ellopott, titkosrendőrségi jelentéseket is – és hamar kaptam irodai feladatot is a konkrét harc helyett.
Szervező lettem, segítettem abban a rajtaütésben, amelyben végül tizenhárom brit katonát és kollaboráns árulót sikerült likvidálni. Nem estem át a tűzkeresztségen, fedeztem a többieket.
Sokkal többen voltak a listán, de ez is nagy siker volt akkor!
Ez 1920. november 21-én történt…
Délután már jött is a megtorlás…
4 óra után telefont kaptunk az egyik titkos házban.
Mick beszél valakivel, és láttam, ahogy elsápad és egy ideg rángatózni kezd az arcán a szeme alatt.
– Értem… köszönöm, Chris!
Felénk fordult, négyen voltunk még ott.
– Az angolok belelőttek a tömegbe a Croke Parkban a futballmeccsen… azt mondják legalább egy tucat civil meghalt – köztük gyerekek és játékosok – és rengeteg a sebesült…
Falfehér arccal nézett ránk. Kinyitotta a száját, mintha mondani akart volna valamit, majd behunyta a szemét, és vett egy mély lélegzetet.
– Vágjunk vissza! Most azonnal! – üvöltötte Patrick O’Neill, egy alig 17 éves suhanc.
– Nyugi kölyök! – dörrent rá Mick. – Nyugi…
– De Michael…
– Mondom: NYUGI! Ne hebehurgyáskodj. Visszavágunk, ne aggódj. Visszavágunk…
A Dublini vár börtönében még aznap este meggyilkolták három társunkat.
*****
Nem sokkal ezután levelet kaptam otthonról.
Drága Sean!
Anya meghalt. Azt hiszem, nem bírta elviselni, hogy Apa elment, és te sem vagy itthon. Megszakadt a szíve, ezt mondta az orvos. Gyere haza, ha tudsz – a temetés szombaton lesz.
Vigyázz magadra.
Szerető húgod: Sinead
*****
Csak ültem, összeszorított ajkakkal, és éreztem, ahogy a hideg könnyek lassan folynak végig az arcomon és rácsöppennek a levélre.
– Valami rossz hír, Sean?
– M-me-meghalt Anya. – Tompán, dadogósan szólt a hangom. – M-meghalt…
Felnéztem.
– A sírba kergették azok a férgek… Michael… – nagy lélegzetet vettem. – Szeretnék hazamenni, ha lehet…
Michael csak nézett rám egy percig.
– Nagyon sajnálom Sean… tényleg. Jó, hazamész. Amúgy is feladatunk van a számodra. Seamus később majd elmondja…
Felálltam, Mick pedig odajött hozzám, és a vállamra tette a kezét, a szemembe nézett. Sose felejtem el azt a nézést – az a tekintet! Mély volt, mint a kút, egyszerre kemény és együttérző, egyszerre haragos és egyben szánakozó is.
– Hozzánk tartozol, Sean. Menj, és ne okozz csalódást. Te leszel a Templemore-i különítmény parancsnoka. Tedd a dolgod, és… könnyebb lesz. Na, eredj! Menj…
*****
– Jól van, srácok. Tehát a rendőrőrs a célpontunk.
– Egy rendőrőrs? Egy laktanyát kell megtámadnunk? Nem reménytelen ez egy kicsit?
Néztem Joe Sullivant egy percig, amíg válaszoltam.
– Nos… ha kérdéseket akarsz ez ügyben feltenni, Joe, akkor azoknak úgy kellene hangoznia, hogy: Melyiket? Mikor? Hogyan? … Nem így gondolod?
Kényelmetlen csend.
– Nem reménytelen a dolog. Kockázatos, persze, de mégis mi a fenére számítottatok? Barátságos hokimeccsre a zöldellő mezőn, a dombok között, madárcsicsergés közepette?
– Ne haragudj, Sean, nem úgy értettem, csak…
Felemeltem a kezem.
– Jól van, elég. Értem én. Nos, cseppet sem reménytelen a dolog, az őrsön ma éjjel csak egyetlen raj lesz, a többit átvezényelték. És gondoljatok bele: elegendő fegyver, pisztolyok, karabélyok, a hozzájuk való lőszerrel! Dimamit! Patronok, gyújtózsinór! Megéri a kockázatot.
– Honnan tudod mindezt?
– Megbízható információ – húztam egy félmosolyra a számat.
– Na szóval… – kiterítettem a térképet és az őrs alaprajzát az asztalra. – Itt. – Böktem egy hátsó bejáratra. – Éjjel fél háromkor támadunk. Vannak álkulcsok, be tudunk jutni könnyen. A katonák az emeleti szobában lesznek, a jelentések szerint nyolcan vannak. Senkit nem hagyunk életben! Pisztolyokat viszünk, ellenőrizzétek őket, hogy tiszták legyenek és meg legyenek töltve. Kevés a töltényünk, ne pazaroljatok feleslegesen! Érthető?
Helyeslő mormogás.
– Rendben. És még valami… Feltehetőleg alszanak, amikor berontunk. Nem kell üvöltözni, épp elég zajt csapnak majd a pisztolyok. A lövésekkel vártok, amíg nem szólok. Utána öt percünk lesz kiüríteni a fegyverraktárat. Dennis ott fog állni egy teherautóval a bejárattal szemben. Ne felejtsétek: Patterson őrmester az enyém! Csak akkor lőhetitek le, ha valami gikszer akad. Patterson az a dagadt, vörös hajú, kefebajszú…
– Tudjuk, hogy kicsoda Patterson őrmester, az a mocsok kurafi… – morogta Liam.
– Rendben. Akkor lássuk a részleteket…
*****
Minden simán ment. Az álkulcs olyan finoman nyitotta a zárat, mintha olajban forgott volna. Néma csendben osontunk fel a lépcsőn.
Az ajtónál hallgatóztam egy percet, csak hortyogás hallatszott, egyszer az ágyrugók nyikorgása, más semmi. Ezek jól besöröztek este. Egészségetekre, több sör nem folyik le a torkotokon, arról gondoskodunk…
– Oké srácok… – suttogtam. – MOST!
Berúgtam az ajtót, oldalra ugrottam, pisztollyal a kezemben, és pár pillanat múlva bent voltak a többiek is.
– Mi a jó isten nyavalya… – darálta egy kásás hang. – Kik vagytok, hékás? Hogyan mertek… ti ír fattyak, az anyát…
– Pofa be! Oda a falhoz! Háttal! Látni akarom az képeteket!
Már rángatták is őket felfelé az ágyaikról.
– Kuss legyen! Most vinnyogj, na most! Most vihorássz, te rohadék!
Jeges düh munkált bennem, és éreztem, hogy a többiekben is. Nem volt közöttünk olyan, aki nem tapasztalta volna meg közvetlenül vagy közvetve ezeknek a gyilkosoknak a tetteit.
Patterson őrmesternek összeszűkült a szeme a gyűlölettől és a dühtől.
– Láttalak már, te ír pápista kutya… te hogy merészelsz… megnyuvasztunk, te kis…
– Csend legyen.
Halkan szóltam, de azonnal elhallgatott, csak a zavaros szemeit meresztgette rám. Olyan volt a tekintete, mint a sáros pocsolya.
– Az Ír Szabadállam nevében halálra ítélünk benneteket. Smith tizedes. Megfogadtam, hogy a maga halála lesz a legkönnyebb. Maga lesz az első. Imádkozhat, ha akar.
– Mi… mi van… – dadogott a tizedes halálra váltan. – De én nem… mit akarnak…
Az őrmester közbekaffogott.
– Te szaros, büdösnyakú ír szukafattya, a beledet taposom ki, az a jó édes…
Dörrenés.
Smith tizedes a szeme között golyóval rogyott össze – nem eldőlt, hanem mint egy rongybábu, összeroskadt.
Könnyebb volt, mint gondoltam.
Döbbent csend, aztán az óbégatás, könyörgés. Most nem vagytok olyan nagylegények, mint amikor nőket terrorizáltatok, fegyvertelen fiatalokat vertetek agyon, mi?
– Jól van srácok. Az ítéletet meghoztuk. Tűz.
Talán negyed percig csak a pisztolyok durrogása hallatszott. Az angolok néhány pillanat múlva a földre omoltak a fal mentén.
Csak az őrmester kapkodta a levegőt rémülten. A lába alatt szép lassan egy sárgálló tócsa gyűlt össze.
– No hát. Patterson őrmester bácsi. Micsoda férfiatlan viselkedés ez… ejnye már. Behugyoztunk a gatyába? Fúj, de undorító.
Patterson őrmester minden ízében remegett. Alighanem csak most fogta fel, hogy itt bizony nincs tovább.
– Emlékszik rám, ugye, Patterson őrmester? A körmeim gyógyulnak. Anyám és apám meg az üdvözletüket küldik. Meg sokan mások is.
– Ne tedd… gyerekeim vannak… feleségem! – láttam, ahogy a taknya-nyála keveredik a könnyeivel.
Rezzenéstelenül tartottam a fejéhez a pisztolyt.
– Sean… intézd már el! Nincs időnk!
– Ne! Könyörülj rajt…
Meghúztam a ravaszt. Milyen meglepő, hogy mekkorát szól a pisztoly egy zárt szobában. Az arcába lőttem.
Majd a mellkasába, miközben csúszott le a falnál.
– Neked nem jut idő imára, Patterson őrmester bácsi… – suttogtam. – Így is, úgy is a pokol legmélyebb bugyraiban fogsz rothadni az idők végezetéig.
Közvetlen közelről lőttem halántékon. Se megkönnyebbülést, se örömet nem éreztem, csak valami hideg nyugalmat. Eltettem a pisztolyt.
– Oké, itt végeztünk. Nyomás a fegyverraktárba. Most!
[1] Ír lázadó dal az 1920-as évekből (részlet).
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:01 :: Rácsai Róbert
