Viharvert kabát a boton, hacsak
Nem tapsol a lélek és énekel
A halotti lepel rongyainak,
Öregnek nem jó e táj. Az ifjak
Egymás karjában, madarak a fán
– Meghalnak majd – de most csak dalolnak,
Lazacok s makrélák fickándozván,
Hal, vad, s madár, dicsérik a nyarat,
Mind, mind halandó teremtmény csupán;
Buja zenébe zárva elvetik
A kortalan ész remekműveit.
Nem más, csak ócskaság a vénember,
Viharvert kabát a boton, hacsak
Nem tapsol a lélek és énekel
A halotti lepel rongyainak,
Nincsen itt zenede, ide más kell:
Csak saját pompájukról halljanak.
Így esett, hogy hajóra szálltam hát,
Hogy láthassam Bizánc szent városát.
Ó bölcsek, kik Isten szent tüzében
álltok, mint falon aranymozaik,
Jertek a tűzből, forogva, szépen
S lélek-dalnak lesztek mesterei!
Emésszétek vágytól beteg szívem,
Mit állathoz kötnek, mely haldoklik,
Semmit sem ért; hát fogadjatok be
Az örök valóság kincseibe.
Egyszer elmegyek, s mindent itt hagyok,
Nekem semmilyen földi test nem kell,
Csak az, mi arany zománcon csillog,
Mit egy hellén ékszerész készít el,
Hogy álmos császár szeme felragyog,
Vagy az, mi aranyágon énekel
Bizánc urainak és hölgyeinek,
Arról, mi volt, mi van, és mi jöhet.
http://www.yeatsreborn.eu/translations/haj%C3%B3z%C3%A1s-biz%C3%A1ncba
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:01 :: Rácsai Róbert
