Dadognak a szavak,
döccentetve dadog a vers,
vízbe fojtva, így elporlasztva,
semmivé orozva dadogtatják
az érzések a létezést,
a koponyámat, mint gátat
szétroppantva áradnak
a szikkadás gondolatai.
Hasadtam már
foszforeszkáló maggá,
porladtam már
szélszórta szemmé,
vakultam már
tapogatózó észleléssé,
vákuumosodtam már
eltömítő ürességgé,
vetettem már
víz- és fakeresztet,
kévéztem már
összekuszáló szálakat,
hánytam már
epével savassá szentelt,
szavakká átkozott
szárító vízáradatot,
hánytam már keresztet,
szúrtam már lékké
torkot maró torkolattal
keresztezett némulást,
vetettem már
műtrágyázva szikkasztó sót,
de dadogássá folyósított,
véreztetve kénes,
savas seb létem,
dadog a tompán kongó vers,
dadog a tátogva üvöltő szó,
de áradnak a koponya repesztő
szikkadt és szikkasztó
érzések és gondolatok,
a fejlődésem látszólag halottá arat,
az érésem érezhetően üressé kaszál,
dadog a vers,
de ennék is jobban
dadog bennem a lét,
szúrta oda elszilánkosodva,
a meggyújtásra kárhoztatott,
majd feleslegességre,
egyedüllétté, kidobásra ítéltetett
zsúfolt dobozból kiemelt,
kiegyesült elfásult gyufaszál.
Áradtak a gondolatok,
özönlöttek a szavak,
áradnak a gondolatok,
de dadogósítottak a szavak,
döcögést ráerőltetve
dadog a vers,
a létezés nem élet,
izzította a gondolat
és vákuumban vakultam
üresen dadogva füstölgött
a szikkadttá ázott gyufa.
Az érzések és a gondolatok
mint az emlékként fátyolozódó
páracseppek csapódnak
a lét foncsorozott tükrére.
Zúdul az érzés,
dadognak a szavak,
de ennél is jobban
dadog bennem az élet,
léttrükk csak a tengődés,
trükkök és tükrök repednek,
párát imitál a tükör,
életet imitálnak az emlékek,
éleket imitálnak a fásult tompulások,
csak mímelés és tengődés,
életet imitál a lét.
A létem csak pigment,
foltozott heg,
halványuló forradás,
aprócska, lényegtelen,
elfelejtett, így ott maradt tévedés
az élet szőnyegén,
elvarrás fáradalmaira sem méltó,
elvarasodó felesleges felfeslés
az élet szőttesén.
Régóta csak egy seb vagyok
az élet makulátlan bőrén,
melyet kényszeresen,
folyton csak elkaparok,
mely ezzel csak nyúlik és mélyül,
de egyre gyulladtabb,
fekélyesebb, fájóbb
és kórosabb lett,
kórosodó és korosodó seb,
lehet, hogy meg se érez,
de nekem kínzó így
az öregkoromig rühesedni,
furcsa, hogy a seb saját magának fáj.
Csak a saját inkvizítorom vagyok,
de a hóhéromnak lenni sem tudok,
csak a képtelen, csak az önsajdító
magam kínzásában tengődöm.
A böllérem sem leszek, nincs más
csak böllérre és bő lére engedett,
szikkasztó kivéreztető örök,
elrögösödött vér- és szóáradat.
Bár életben maradnom
a sors elleni tüntetés
mert minden még élőperc
csak rám osztott büntetés,
így itt lenni a jobban bízva
csak ámítás és önveszélyes tévedés,
mégis kórosodva itt fogok
öreggé korosodni, de akkor is
az életnek többnek kellene lennie,
mint pusztán a létezés.
A tengődő létezés
eláztató kongása
süketített tompává,
sisteregte a gyufa,
majd olajra lépett.
————————————-
Az érzelmi töltet megvan, ez jó. Hadd fokozódjon. De aztán robbanjon is fel! Ez itt megered nagy indulattal, aztán meg csak körbejár, ismételget. Lehetnének ezek az ismétlődések játékosak, de nem azok. Lehetnének fokozások is, de nem azok. Elunom. Utána hangnemet váltunk, azt hinném, jön valami konklúzió, de nem, visszakanyarodunk a helybenfutáshoz.
„A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd.” – J. A. – ezt akartad mondani te is? Ezt? Ennyi sorban?
Minden ember minden gondolata fontos. Minden bentről kiírt sorod érték, igen. De ezekkel úgy kell bánni, mintha az idő végtelen volna, és egyszerre annyit adni csak belőlük, amennyit én (az olvasó) még épp elbírok. Ez az írás olyan, mintha meghalnánk már holnap, és gyorsan le akarnál írni MINDENT. Nem kell. Sőt ne tedd.
Nyírd meg ezt a szöveget, kedves szerző. Ott lesz benne az a vers, ami forr, robban, aztán csendesül. Aminek íve van.
NHI
Szép jó napot kívánok
Ez csak ez válasz és ne a vers módosítása.
Kedves NHI, nagyon jól ráéreztél a lételen életem lényegére, arra ami a lelkemben van, mégpedig azokban amiket kirtikaként, javítani valóként ír.
Feszültség van, fásuló feszültség, ami nem fog robbanni, hanem belülről elemészt a feleslegesen élek fortyogó lávája, ami sse fog kitörni, hanem inkább magába omlasztja az egész hegyet.
Körözés van, sok homokóra forgatás távolsága óta tartó, haszontalan, előre nem haladó, egyhelyben keringés, a minden ugyanolyan rossz állandó, változatlan monotonitása. Saját léthalvány oszlopomhoz kötött malomkereket hajtó haszonállatként egyfolytában körözésem.
Valamint nincs végtelen idő, nem csak holnap nincs, hanem ma sincs. Nem csupán olyan, mintha meghalnánk holnap, hanem már ma halott vagyok, a reménytelen és kilátástalan érzés malomkövei közt felmorzsolt lét lisztporját pedig a semmibeoszlatta a létezés szele.
Az elfásult létezésem forgácsdarabjai a szemebe és faszálkái az ujjaimba lopakodva, önemésztően gennyesedve sorvasztják el a létezésem, csak létezek de már rég nem élek.
Tehát ott a feszültség, minden forr, robbanni készül, de sose fog kitörni, hanem elcsendesült és a ki nem lávaeregető vulkán betemeti magát.
Elnézést a zavarásért, csak el akartam mondani, hogy miért ilyen a vers, és menniyre ráérzett a kritikában a lényegre. Köszönöm, hogy elolvasta, elnézést ha raboltam az idejét, tartlamasabb napokat.
győrfigergő
———————
Köszönöm szépen a visszajelzést, szebb napokat, kedves Gergő! NHI
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:06 :: Győrfi Gergő
