

Dadognak a szavak,
döccentetve dadog a vers,
vízbe fojtva, így elporlasztva,
semmivé orozva dadogtatják
az érzések a létezést,
a koponyámat, mint gátat
szétroppantva áradnak
a szikkadás gondolatai.
Hasadtam már
foszforeszkáló maggá,
porladtam már
szélszórta szemmé,
vakultam már
tapogatózó észleléssé,
vákuumosodtam már
eltömítő ürességgé,
vetettem már
víz- és fakeresztet,
kévéztem már
összekuszáló szálakat,
hánytam már
epével savassá szentelt,
szavakká átkozott
szárító vízáradatot,
hánytam már keresztet,
szúrtam már lékké
torkot maró torkolattal
keresztezett némulást,
vetettem már
műtrágyázva szikkasztó sót,
de dadogássá folyósított,
véreztetve kénes,
savas seb létem,
dadog a tompán kongó vers,
dadog a tátogva üvöltő szó,
de áradnak a koponya repesztő
szikkadt és szikkasztó
érzések és gondolatok,
a fejlődésem látszólag halottá arat,
az érésem érezhetően üressé kaszál,
dadog a vers,
de ennék is jobban
dadog bennem a lét,
szúrta oda elszilánkosodva,
a meggyújtásra kárhoztatott,
majd feleslegességre,
egyedüllétté, kidobásra ítéltetett
zsúfolt dobozból kiemelt,
kiegyesült elfásult gyufaszál.
Áradtak a gondolatok,
özönlöttek a szavak,
áradnak a gondolatok,
de dadogósítottak a szavak,
döcögést ráerőltetve
dadog a vers,
a létezés nem élet,
izzította a gondolat
és vákuumban vakultam
üresen dadogva füstölgött
a szikkadttá ázott gyufa.
Az érzések és a gondolatok
mint az emlékként fátyolozódó
páracseppek csapódnak
a lét foncsorozott tükrére.
Zúdul az érzés,
dadognak a szavak,
de ennél is jobban
dadog bennem az élet,
léttrükk csak a tengődés,
trükkök és tükrök repednek,
párát imitál a tükör,
életet imitálnak az emlékek,
éleket imitálnak a fásult tompulások,
csak mímelés és tengődés,
életet imitál a lét.
A létem csak pigment,
foltozott heg,
halványuló forradás,
aprócska, lényegtelen,
elfelejtett, így ott maradt tévedés
az élet szőnyegén,
elvarrás fáradalmaira sem méltó,
elvarasodó felesleges felfeslés
az élet szőttesén.
Régóta csak egy seb vagyok
az élet makulátlan bőrén,
melyet kényszeresen,
folyton csak elkaparok,
mely ezzel csak nyúlik és mélyül,
de egyre gyulladtabb,
fekélyesebb, fájóbb
és kórosabb lett,
kórosodó és korosodó seb,
lehet, hogy meg se érez,
de nekem kínzó így
az öregkoromig rühesedni,
furcsa, hogy a seb saját magának fáj.
Csak a saját inkvizítorom vagyok,
de a hóhéromnak lenni sem tudok,
csak a képtelen, csak az önsajdító
magam kínzásában tengődöm.
A böllérem sem leszek, nincs más
csak böllérre és bő lére engedett,
szikkasztó kivéreztető örök,
elrögösödött vér- és szóáradat.
Bár életben maradnom
a sors elleni tüntetés
mert minden még élőperc
csak rám osztott büntetés,
így itt lenni a jobban bízva
csak ámítás és önveszélyes tévedés,
mégis kórosodva itt fogok
öreggé korosodni, de akkor is
az életnek többnek kellene lennie,
mint pusztán a létezés.
A tengődő létezés
eláztató kongása
süketített tompává,
sisteregte a gyufa,
majd olajra lépett.
————————————-
Az érzelmi töltet megvan, ez jó. Hadd fokozódjon. De aztán robbanjon is fel! Ez itt megered nagy indulattal, aztán meg csak körbejár, ismételget. Lehetnének ezek az ismétlődések játékosak, de nem azok. Lehetnének fokozások is, de nem azok. Elunom. Utána hangnemet váltunk, azt hinném, jön valami konklúzió, de nem, visszakanyarodunk a helybenfutáshoz.
“A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd.” – J. A. – ezt akartad mondani te is? Ezt? Ennyi sorban?
Minden ember minden gondolata fontos. Minden bentről kiírt sorod érték, igen. De ezekkel úgy kell bánni, mintha az idő végtelen volna, és egyszerre annyit adni csak belőlük, amennyit én (az olvasó) még épp elbírok. Ez az írás olyan, mintha meghalnánk már holnap, és gyorsan le akarnál írni MINDENT. Nem kell. Sőt ne tedd.
Nyírd meg ezt a szöveget, kedves szerző. Ott lesz benne az a vers, ami forr, robban, aztán csendesül. Aminek íve van.
NHI
Szép jó napot kívánok
Ez csak ez válasz és ne a vers módosítása.
Kedves NHI, nagyon jól ráéreztél a lételen életem lényegére, arra ami a lelkemben van, mégpedig azokban amiket kirtikaként, javítani valóként ír.
Feszültség van, fásuló feszültség, ami nem fog robbanni, hanem belülről elemészt a feleslegesen élek fortyogó lávája, ami sse fog kitörni, hanem inkább magába omlasztja az egész hegyet.
Körözés van, sok homokóra forgatás távolsága óta tartó, haszontalan, előre nem haladó, egyhelyben keringés, a minden ugyanolyan rossz állandó, változatlan monotonitása. Saját léthalvány oszlopomhoz kötött malomkereket hajtó haszonállatként egyfolytában körözésem.
Valamint nincs végtelen idő, nem csak holnap nincs, hanem ma sincs. Nem csupán olyan, mintha meghalnánk holnap, hanem már ma halott vagyok, a reménytelen és kilátástalan érzés malomkövei közt felmorzsolt lét lisztporját pedig a semmibeoszlatta a létezés szele.
Az elfásult létezésem forgácsdarabjai a szemebe és faszálkái az ujjaimba lopakodva, önemésztően gennyesedve sorvasztják el a létezésem, csak létezek de már rég nem élek.
Tehát ott a feszültség, minden forr, robbanni készül, de sose fog kitörni, hanem elcsendesült és a ki nem lávaeregető vulkán betemeti magát.
Elnézést a zavarásért, csak el akartam mondani, hogy miért ilyen a vers, és menniyre ráérzett a kritikában a lényegre. Köszönöm, hogy elolvasta, elnézést ha raboltam az idejét, tartlamasabb napokat.
győrfigergő
———————
Köszönöm szépen a visszajelzést, szebb napokat, kedves Gergő! NHI

Tűz elé sorba állított
eljövendő szép napok
emlékét kristályzengik
a csillogó jégcsapok.
Marhavagonban szállított
majdban álló szép napok
reményét szirombontják
a lehulló évszakok.
Vásott angyalok nyugalma
galambos olajágként
hull alá az ugarra,
szivárványló remények;
vésett bizalmak eszménye
mosolyogtatva száll rá
a vakultak szemére,
ködös fényű emlékek.
Halványló, véső sugarak
serkentve fát és bogarat
zöldítik a majd ugarát,
tompított, metsző fuvallat
élénkítve volt sokakat
színezi a majd tudatát.
Ha te vagy a bármi tegnapja,
állíts bálványt a teraszra,
ha te vagy a bármi holnapja,
színezz állványt a horpadtra,
ha te vagy a bármi várt mája,
lehelj mosolyt a vájt szájra,
ha te vagy a remény imája,
sorolj háthát a világra,
sorsolj talánt a világra.
Csak a létezésnek csúfolt
árnyfényű rágalom zavar.
Még égsz, válassz magadnak
egy holnapot, akkor
óhajtsd a szikra oldalon,
ha még élsz, válassz magadnak
egy hónapot, akkor
sóhajts szelet, egy jó nagyot,
foltozz mosolyt, sorsolj sorsot,
színezz reményt, szíts fel eszményt,
vázolj álmot, másolj várost,
élezz állványt, legyen ábránd,
lángoljon a lehet talánja.
Betonba vetett ligetek
tarkítják a sós szigetet,
hintik az idő ívelését,
viszik az élet mímelését,
hiszik a mosoly mímelését.
Mindig volt, a tegnap is lehet,
mindig lesz, a holnap is lelet.
Ősz szakállán ül az ábránd,
meg-megvirrad saját lábán,
vetett magját lekaszálni,
derülni, nem reklamálni
leng bele a jelenbe,
ölt bele a jövőbe.
Saját lábú régi álma
zengedezve jót kaszálna,
mert a mindenekben álom áron
várom, hogy kísérjen egy várrom,
várom, hogy kísértsen a várrom.
Csak szövöm a napok foszlányát,
izzasztom a ködök oszlását,
elzengve a remélt lázbálványt
várt ábránd izzad egy lángállványt.
A majd a tegnap tartozéka,
a volt a holnap hozadéka,
a bármi a minden kartotékja,
magot hintek az omladékba.
De mégha kétes is,
és mégha érdes is,
akkor is örökké áll már
a köd, a rom, a rét,
a vér, a por, a lét,
és az ábránd lángállvány.

Rommá széthordott várak
helyén az üres csend sem várat magára,
szétdűlt emlékét elfedték
az értéktelen ereklyék,
elhamvadt önmagukba olvasztották,
elnyelték az alaptalan házak,
szmoggá duzzadtak
a szél szétkergette légvárak,
elvesztegetés őrizni
a megsemmisült, elveszett vágyat.
Eközben a csepp is csak édesít,
alaptalan alaktalan árny fénylik,
nyomtalan derengés émelyít.
Vér csorgott, ér dugult
míg a kép savas derűvé alkonyult,
bealkonyult leple alatt
mosolyog minden árnyék alak,
elmeszesedett falak,
a semmivé elomló alap,
senki nem nyit ajtót,
minden csak halad
miközben mindent elhordanak.
Eközben a csepp is csak édesít
alaptalan, alaktalan torzó
nyomtalan derengése émelyít.
Ezeréves festményekből összetákol
egy percig tartó szivárványok,
üvegbúra alatt megpenészedő,
eltűnő emlék. Hallottál róla,
hogy egyszer sem beszéltek semmiről,
hogy a semmiről sem beszélnek soha?
Szívinfarktus, porrá meszesedés,
boldog emlék, édes remény,
előre lépés, örök semmisülés.
Halk szél lengette semmivé,
öröm és elmúló örökkévalóság.

Lófrálhatsz térdig a falevelek között
rugdoshatsz merev köveket a stég mögött
ragyoghat még az ősz és tűzhet még a Nap
te attól félsz hogy csak az árnyékod maradsz
szerinted sosem voltál senki és semmi
és mégis félsz az árnyékodnak is lenni
hihetsz bármiben tagadhatod ugyanazt
mégis a könnyeid formálják utadat
feladhatod a léted elleni harcod
mégis a könnyeid formálják az arcod.
Én akkor is csak a szemedtől kérdezek
csak a lelkedben keresem az érveket
én akkor is csak a lelkedtől kérdezek
csak a szemedben keresem az érveket.
Formálhatsz pózokat remeghetsz tetteket
nyúzhatod feszítheted pőre testedet
festhet rád sós maszkokat az édes könnyed
mert élni nehéz halni gyávább és könnyebb.
Én akkor is csak a szemedtől kérdezek
csak a lelkedben keresem az érveket
én akkor is csak a lelkedtől kérdezek
csak a szemedben keresem az érveket.
Léted vasgolyóit lábadon húzhatod
csontig rágott tested mocsárban nyúzhatod
telíthet pezsgéssel feszítő levegő
ha kezed fejedbe csak félelmeket lő.
Én akkor is csak a szemedtől kérdezek
csak a lelkedben keresem az érveket
én akkor is csak a lelkedtől kérdezek
csak a szemedben keresem az érveket.
Húzhatsz maszkos képtelen diákat képedre
díszítheted léted ékekbe ékelve
hazudhatsz képdiagnózist hamisítva
tátoghatsz néma pantomimben visítva
csak a szemed éltetheti az életed
csak a lelked csengése lehet fényesebb.
A töltés mögött a stég mögött ősrököny
a gát mögött a léted mögött könny görög
falevelekbe csavart kövek cseppfények
áldássá szentté facsarított szennyképek
vérző árnyékra szitált szürkék feketék
kisbolygó eszmén kitaszított remeték
vérző rozsdájukat nemesként áltató
árnyékká silányult felszentelt álcaszó
mögöttük pilleként lebegő vasgolyók
stabil szoborrá emelt csalárd imbolygók
csak a szemed éltetheti az életed
csak a lelked csengése lehet fényesebb.
Én akkor is csak a szemedtől kérdezek
csak a lelkedben keresem az érveket
én akkor is csak a lelkedtől kérdezek
csak a szemedben keresem az érveket.
Tettethetsz bármit testetlenítheted magad
sósavban meszesítheted elfásult agyad
én akkor is csak a szemedtől kérdezek
csak a lelkedben keresem az érveket
én akkor is csak a lelkedtől kérdezek
csak a szemedben keresem az érveket
csak a szemed éltetheti az életed
csak a lelked csengése lehet fényesebb.
Díszítsd díszítsd csak díszítsd magad simává
díszítsd díszítsd csak díszítsd magad tisztává
én akkor is csak a szemedtől kérdezek
csak a lelkedben keresem az érveket
én akkor is csak a lelkedtől kérdezek
csak a szemedben keresem az érveket
csak a szemed éltetheti az életed
csak a lelked csengése lehet fényesebb
csak a szemed éltetheti az életed
csak a lelked csengése lehet fényesebb.
Sminkelhetsz csak bőszen játszhatod szereped
meszelhetsz elporlást őszen vak testeden
akkor is csak azért is átsüt tompán a lét
akkor is csak azért is átüt lompán a kép
próbálhatod átüvölteni a miléted
mészporral álcázhatod gyáván fakó képed
akkor is csak a csend cseng halkan fényesen
csak is a való csillan meg a lényegen.
Én akkor is csak a szemedtől kérdezek
csak a lelkedben keresem az érveket
én akkor is csak a lelkedtől kérdezek
csak a szemedben keresem az érveket
mert csak a szemed éltetheti az életed
mert csak a lelked csengése lehet fényesebb.

Senki sem ismeri a nevem
az utolsó lap is elveszett
falnak támasztanak az érvek engem a fekete kalapost,
az érvhajhászt.
Kóbor lapok futnak versenyt
a porszemekkel ebben a szélben
ebben a nótázó szélben,
halkan sikít a csengő egy rövidet.
A világ rozoga biciklije vontatja utamat.

Ha brit kutató lennék hosszú, fárasztó és milliókba kerülő kutatás végén, melynek során a jelen és a múlt híres vagy ismert embereinek életét tanulmányoznám, az alábbi nagyon furcsa érdekességeket állapítanám meg:
— a Nobel-díjasok meglepően nagy része február 23.-án született, vagy az év más napján.
— azon zeneszerzők, akiknek született saját gyerekük, többnyire tízéves koruk után haltak meg.
— az átlag feletti intelligenciával rendelkező emberek szülőanyja általában nő.
— a magyar Kossuth-díjasok között nagyon ritka az olyan, aki 1500 előtt született.
— a legnagyobb hadvezérek egy része részt vett valamilyen csatában.
— kevés pápa játszott metál vagy punk zenekarban.
— a leghíresebb középkori szobrászok között elég kevés volt az ausztrál.
— a feltalálók nagy része csecsemőnek született.
— jó néhány kétlábú olimpiai bajnok, ha járt, akkor általában az egyik, utána pedig a másik lábával lépett.
— majdnem minden államfőnek volt olyan életszakasza, amikor tudott szájon át enni.
— a mozisztárok közül kevés élt kétszáz évig és született 1700 előtt.
— ha a világtörténelem legsikeresebb emberei aludtak, akkor vagy feküdtek, vagy ültek, vagy álltak, vagy valami mást csináltak.
— a festők többsége nem járt a Marson.
— az ősemberek törzsfőinek nagy része sosem gombfocizott és nem volt mobiltelefonja.
— volt rá példa, hogy a magyar miniszterelnök nappal ebédelt és este vacsorázott.
— nem sok olyan férfinek született vérszerinti gyereke, akit tízévesen kiheréltek.
— kevés olyan kínai császár volt, akinek születése előtt több mint egy évvel meghalt az apja és az anyja.
— azon hírességek, akik megélték az öregkort, általában tizennyolc éves koruk után haltak meg.
— ha valaki celeb, akkor vagy jelent meg teljesen valótlan önéletrajzi könyve, vagy nem.
— az egyiptomi fáraók közül csak kevesen harcoltak a II. világháborúban.
— nem volt túl sok 1800 előtt született Forma 1-es világbajnok.
— a középkori királyok ritkán közlekedtek magánrepülővel.
— az ókori római császárok közül kevesen jártak Washington D.C.-ben.
— Hammurapi csak kevés embert végeztetett ki villamosszékben.
— ha élve születtem volna, akkor nem így élnék, mint most.
— a brit kutatók ilyen eredményeket húsz év alatt egy afrikai ország tízéves költségvetését felemésztő összegből állapítanak meg.



