Tűz elé sorba állított
eljövendő szép napok
emlékét kristályzengik
a csillogó jégcsapok.
Marhavagonban szállított
majdban álló szép napok
reményét szirombontják
a lehulló évszakok.
Vásott angyalok nyugalma
galambos olajágként
hull alá az ugarra,
szivárványló remények;
vésett bizalmak eszménye
mosolyogtatva száll rá
a vakultak szemére,
ködös fényű emlékek.
Halványló, véső sugarak
serkentve fát és bogarat
zöldítik a majd ugarát,
tompított, metsző fuvallat
élénkítve volt sokakat
színezi a majd tudatát.
Ha te vagy a bármi tegnapja,
állíts bálványt a teraszra,
ha te vagy a bármi holnapja,
színezz állványt a horpadtra,
ha te vagy a bármi várt mája,
lehelj mosolyt a vájt szájra,
ha te vagy a remény imája,
sorolj háthát a világra,
sorsolj talánt a világra.
Csak a létezésnek csúfolt
árnyfényű rágalom zavar.
Még égsz, válassz magadnak
egy holnapot, akkor
óhajtsd a szikra oldalon,
ha még élsz, válassz magadnak
egy hónapot, akkor
sóhajts szelet, egy jó nagyot,
foltozz mosolyt, sorsolj sorsot,
színezz reményt, szíts fel eszményt,
vázolj álmot, másolj várost,
élezz állványt, legyen ábránd,
lángoljon a lehet talánja.
Betonba vetett ligetek
tarkítják a sós szigetet,
hintik az idő ívelését,
viszik az élet mímelését,
hiszik a mosoly mímelését.
Mindig volt, a tegnap is lehet,
mindig lesz, a holnap is lelet.
Ősz szakállán ül az ábránd,
meg-megvirrad saját lábán,
vetett magját lekaszálni,
derülni, nem reklamálni
leng bele a jelenbe,
ölt bele a jövőbe.
Saját lábú régi álma
zengedezve jót kaszálna,
mert a mindenekben álom áron
várom, hogy kísérjen egy várrom,
várom, hogy kísértsen a várrom.
Csak szövöm a napok foszlányát,
izzasztom a ködök oszlását,
elzengve a remélt lázbálványt
várt ábránd izzad egy lángállványt.
A majd a tegnap tartozéka,
a volt a holnap hozadéka,
a bármi a minden kartotékja,
magot hintek az omladékba.
De mégha kétes is,
és mégha érdes is,
akkor is örökké áll már
a köd, a rom, a rét,
a vér, a por, a lét,
és az ábránd lángállvány.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:04 :: Győrfi Gergő
