Mint csuklós busz az éles kanyarban
törik derékba megannyi félénk álmom,
csomóként csúszik át a garatban
a nyál. Nem nyeltem félre.
A kimondott szavak lilulnak a számon.
Szerelvényként száguld át rajtam
a libabőrbe bújtatott végpillanat.
Majd a váltó hirtelen átkattan.
A Sors-kalauz legyint,
s a vízhólyag a középső ujjon kifakad.
Zubbonyban ébred a felkelő Nap,
szétveti a vízcseppek szilánkos fénye.
Majd egy szivárványt zsebből előkap.
Még tegnap rejtette el,
hogy legyen a lét-zárnak kulcsreménye.
Éj-verembe lökött ideg-kanócom
lassan leég. Karom gyufaszál, de béna.
Érzem, másodpercekbe fonódom,
majd robbanva kialszok,
talán holnap, de lehet, hogy érted még ma…
