Molnár G. Krisztina : Tavaszi zsoltár

 

 

 

Csak lelkem, a magasba kéredzkedő

leljen nyugalmat, s andalogva verset

szavaljak, míg ezret lobban az erő

a lángban, s tegyem eléd a kezemben 

 

tartott kézirathegyet, földre rázva 

unott láncaim, tisztán és szabadon 

fussak magam elől, amíg találva 

valami örökkönvalót, hajadon

 

ajkán káromlás zöngéin felnőve 

lázadóként harcolhatok, fenhetem 

a kard sikoltó élét, a nyers lőre

ízébe dőlve nyaklik küzdő énem

 

egy tál zöld lencsére, ahol kavarog,

hömpölyög a magnak vére, és végre

megtudhatom, hogy miért, és bámulom,

amit higgyek, mi elveszett, vagy el se

 

veszett, csak sűrű zápor illata fojt,

bujkál a rettenthetetlen, előttem

a senki földjén sarjú vetéskonvoj,

már nem tudok semmit, bár kendőzetlen

 

útmutatást hintenek az angyalok.

Pihen az értelem az égi rendben, 

múltban tátongó emlékezet vagyok.

Tavaszi folt. Csepp csillan – észrevétlen.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Molnár G. Krisztina
Szerző Molnár G. Krisztina 8 Írás
Mérnök vagyok, jó hosszú ideje. A versek két éve találtak rám, bár mindig irodalomszerető voltam, és fiatal koromban újságíróskodtam is. Naponta írok, egy ideje viszont már eljutottam odáig, hogy a közzététellel várok egy kicsit, és néha javítgatok.