Nagy Horváth Ilona : Négy

 

Néhány hosszú pillanatra állt meg mellette. Válluk között pár centi távolság, épp annyi, hogy ne érezze a másik test hőjét, csak tudja. Néhány miliméternyi korrekcióval határon belülre kerülne, még némi igazítással pedig a zakó rostszálai talán elérnének néhány, meglehet, hogy nem is létező pihét a szabadon hagyott vállakon. Nem korrigált, elfogadta a játékszabályokat. Nincs taktika. Soha nincs. Nem nézett rá, jóformán felé se fordult. Ő is így tett. Kissé biccentett csak a nő irányába, ahogy megérezte az illatát. Mozdulat közben villanásnyira áttört egy emlék, pár éves talán: jó nevű drogériában áll, előtte formatervezett üvegcsék hosszú sora, egy reménytelenül tehetetlen értékesítő, és ő őrülten keresi ezt az illatot. A periférián látta, hogy a váll megemelkedik kissé, a nő új lélegzetet vesz, szólni készül.

Négy.

Rég használatlan csatornákon cikázott át a szó. Határozottan. Pont akkora hangerővel, hangsúllyal, ahogy kell. Ahogy annyiszor. Bárki hallhatta akár, és pont ezért nem hallhatta senki, jelentéktelen hangsor.

 

Egy. Tekintete nehezen megfejthető volt. Valahol félúton a tárgyilagos és az üres között. Részvétlen. Talán. Igen, az. Talán pont hülyeséget csinál. Elvégre ki ez a lazán felkontyolt hajú nő talpig feketében, mintha csak tárgyalásra vagy arról érkezett volna épp csak lehajítva odakinn a kosztüm felsőt és azt a valamit, ami megtörhetné ezt az egyhangú feketeséget.  Egy világos táska, egy gyöngysor, bármi. Már délután van pedig, bár ebben az ablaktalan, meghatározhatatlan méretű szobában nem érvényesek a napszakok, az ajtó is alig tűnik ki a fal sötétbarna síkjából. A berendezés mondhatni puritán. Egy közepesen nagy ágy, egy mély fotel, a fal mellett íróasztal, előtte egyszerű, kárpit nélküli szék. Minden sötét, mély árnyalatú barna, a bútorok fa részein odalopott óarany beütésű lazúrral, de az is lehet, hogy csak a világítás igyekezett ily módon feloldani a verembe esés nyomasztó érzetét.

Egyedül jött be ide. E-mailben pontos útbaigazítást kapott. Idő, cím, emelet, ajtó, folyosó, ott balra, a szemben lévő párnázott ajtón be, karóra, telefon, a kocsiban marad. Konkurens cégek képviseletében találkoztak először egy befektetőnél. Közvetlenül nem beszéltek. Látta, hogy valamivel idősebb lehet nála, mégse bírta levenni róla a szemét. Az üzlet elmaradt, a névjegycsere nem.

 

Először arra gondolt, lazán helyet foglal a fotelban. Pár pillanat múlva megkönnyebbülten állt fel, zavartan igazgatva lábait. Az alkalmatosság hiába volt tágas, fotelnek szinte túl nagy, úgy érezte, elnyeli, átfogja, nem ereszti. Inkább mellette állva várt. Kis idő után körbejárta a szobát, ujjait végigfuttatta a két oldalt szinte földig lefutó, szigorú, zárható fiókok sorától masszív, antik hatású íróasztal lapján és megborzongott. Se egy lámpa, se egy tartó, se egy ott feledett cetli, de még csak a könyök szinte kötelező kopásnyomai sem.  Volt ebben a portalan, háborítatlan asztalban valami mélységesen idegen.

Visszalépett az előbbi helyre. Az ágyat kezdte nézni. Kellett valami kapaszkodó ebben a helyzetben, ami igazolja, mit toporog egy ismeretlen ház üres szobájában, remélve, hogy nem nyit be senki azzal, elnézést,uram, ön mit keres itt. Tehát az ágy. Pár lépésre állt az ajtótól, fejtámlájával nem egészen a falhoz simulva. Robusztus darab, egyebekben semmi különös. Amennyire a mennyezet tövében körbefutó perem alá – látszólag ötletszerűen – rejtett gyenge világítás okozta fényviszonyok engedték, próbálta alaposabban megnézni a fekvőalkalmatosság végződéseit. Vad képzelgései nyomán láncot, karikát, ilyesmit keresett. Nem tudta, mióta vesztegelhet már ott, nyugtalan kezeivel néha meg-megérintve a félelmetes fotel csaknem mellkasáig felnyúló támláját.  Ha lenne nála óra, már biztosan ideges volna, így viszont a várakozás mintegy függetlenedett az időtől. Olyasvalamit várt, ami tudta, hogy jön. Bizonyosan jön. Nem hallott semmit. Talán csak ráérzett, hogy a nő már a párnás ajtó túloldalához közelít, netán csak kigondolja, hogy mindjárt ott lesz. Légzése kicsit felgyorsult, és érezte, hogy valami egészen furcsa mód határozott izgalommal tölti el ez az üres szoba, ez a nehéz csönd, ez a várakozás.

Később sem tudta felidézni, hogyan került az ajtón belülre. Egyszer csak ott állt azzal a kivehetetlen tekintettel, és nem szólt semmit. Valami elemi kommunikáció lehetett ez az összenézés, valami egyenes folytatása az elsőnek, amikor egy hivatalos kézfogás kíséretében az érthetetlenre mormolt üdvözlöm mellé nem mondták el a neveiket. Kommunikáció az ő nyargaló pulzusa és a nő rendíthetetlen nyugalma között. Nem tudta azt sem, hogy pont ott és úgy várt, ahogy kellett.

 

Kettő.

Képtelen volt megérinteni. Megbabonázva nézte a frizurából kiszabaduló, korábbi fogságától kissé hullámos szőke tincset, ahogy a nyak fehér bőrére lebben.  A finom ívű, de határozott kezet, ahogy az ingét gombolja szétrobbanni készülő mellkasán. Nem gyengéden és nem durván vette el sorra a ruháit, mozdulatai nélkülöztek mindenféle hamis, elvárt erotikát. Nem sietett. Ki tudja, mennyi idő múlva és meddig állt előtte puszta valójában, félelemmel vegyes őrülettel. Őrülettel, amiért nem rohan el vagy nem markolja meg a félhomályban csaknem fehér hajkoronát és nyomja le térdre, hogy nyögjön, ellenkezzen vagy végre csináljon valamit, csak ne álljon előtte ezzel a rezzenetlen arccal, talpig felöltözve, ne nézze, mustrálja ezekkel a minden érzelmet nélkülöző szemekkel. Mert mégis mindenhol azonnal fájdalmasan lüktet, ahova odanéz. Pontos. Mint a tű.

 

Aztán végre mozdult. Kellemesre manikűrözött mutatóujja hegyét az ő le-fel járó gégéjére helyezte, kis láthatatlan, meztelen fészket igazítva a borotválkozás óta új erőre kapó borosta ehelyütt gyér szálai között, közben fejét enyhén jobbra billentette. Mintha most kezdené csak érdekelni az előtte álló test. Ujjbegye mellvonalig ereszkedett csak, nem tovább. Ott egy kissé elidőzött mellkasa minden trendet figyelmen kívül hagyón létező szőrzetében, hogy aztán szinte szórakozottan körberajzolja az egyik mellbimbót és csak egy pillanatra rebbenjen középre és szánkázzon félútig az ágyékhoz vezető, vékony sávvá finomodó szőrzeten. Ezután egy darabig megint csak nézte a tétlen keze alatt alig valamivel a kontaktus elmaradása miatt dagadó erekkel tüntető férfitagot.

Hata mögé lépett. Ismét egyetlen ujjat érzékelt. Azon a ponton, ahol a nyaki és háti csigolyák találkoznak. Csaknem finoman indult el itt is. Az érintés nem halt el illedelmesen a farkcsontnál, végigvezette a fenékvágaton, az egészen érzékeny és eleddig szinte érintetlen területekhez érve érezhetően közelebb lépett és a tarkójára súgta: három. És kissé erősödve tovább haladt. Valamivel később egész tenyerek futottak fel a combján az ágyékáig. Kellemes, meleg tenyerek voltak, két kézre fogták és ő örömmel billentette előre a csípőjét, hogy elébe menjen a mozdulatnak.

Az ágyon feküdt. Hanyatt. Karjai az ágy felső sarkaiba igazítva, lábai ugyanígy az alsóba. Csak a szeme volt bekötve. Majdnem lazán. Szinte jelzés szinten. Már nem az első alkalom volt. Tudta, most megint várni kell és ő várni is fog. És hogy még így kell maradni. Kell. Önként, az előzmények természetes folyományaként vállalt engedelmesség feszítette ebbe a mozdulatlanságba. A matrac kemény volt, eleinte szinte bántóan. Jóformán csak háta felső része és a helyzet folytán kissé megfeszített farizom ért le, majd a hátsó comb és a vádli. Ha megmozdította a csípőjét, önfeledten szaladt a vér a fenék izomzatába újabb idegeket vonva be a játékba. De ez a rész még nem érkezett el, tétlen hevert az előírt helyen. Jutalmul hamarosan visszatért a nő illata. És ő még sokáig nem tudta, bársony mellbimbó, a mell finom bőre, száj, kar, kéz, szeméremajak, domb vagy a kritolisz kicsi, vérbő makkja hasít-e a fájdalmas vágyat a bőre alá, mohón nyíló szája széleire. A nő nem tartott semmi rendszert. Az eddigi tapasztalatokkal lehetetlen volt kikövetkeztetni, honnan folytatódik a játék, egy súrlódás a vállon, egy érzéki lehelet a comb fölött vagy egy spirálban haladó forró nyelv a makk peremén. Négy. A négy volt a kedvence. Eleinte nem értette, miért ez a felemásság.

Az ő kiszolgáltatottsága. És ha így akar játszani, miért nem kötözi ki valóban. Mi lenne, ha ellenkezne? Persze sose tette. Aztán egyszer, ahogy gyors munkahelyi ebédje fölött erre kalandoztak a gondolatai, egyszerre megvilágosodott a dolog felől. Ez nem az uralkodásról, hanem az odaadásról, vagyis inkább az átadásról szól. Hogy saját teste használatát átadja valaki másnak. Lemond, odaadja. És nem is pusztán erotikus játék. Kell-e, lehet-e nagyobb kitárulkozás, hogy ő nem lát, de az ő arcát akár egy centiről is nézhetik éppen. Hogy ő nem érinthet, de az ő minden sejtje kész kell, hogy legyen az érintésre, semmi nem rejtőzhet el. Hogy amikor a lebomló szőke hullámokat gondolja végigsöpörni a mellkasán, akár egy féllábú, szakállas idegen is lehet, míg a nő kint kávézik. Neki bíznia kell. Odaadni, amije van. Hogy elvehessék tőle. Akár férfiúi, emberi méltóságát is. Beszélgethettek volna órákat, járhattak volna kézen fogva moziba, de meggyőződése lett, hogy ez a szerelem.

 

Aztán valahogy feloldódott az egész. Öt. A szemet lefogó finom kelme maradt, minden mást hirtelen szabad lett. Amikorra ideért, már megtanulta érzékelni a testet és új érzetekkel vette birtokba a magáét is. Minden forma felfokozódott, a nedvesség még forróbb, még nedvesebb, a szeméremtest puha barackja őrjítően, harapni valóan finom. Elszórt sóhajok, zihálás, nyögés, csattogás, ez volt a zene. Szimfónia a bőr siklása a bőrön, az összekoccanó fogak. Ütemnek ott voltak a vad vágták, nyelve hegyén a hüvelybemenet lassuló pulzálásai, utoljára az ő elszabadult indulatai, amikor kifogyott a finomkodásból, és istenesen megrakta a nőt, az pedig levette róla végül a kendőt. Akkor a leggyönyörűbb volt a világon. Rózsásra pirult arccal, kócosan. Olyankor élt a szeme.

Csaknem mosolygott is. Valahonnan belülről. És akkor még egy percre szabad volt megcsókolni , óvatosan, finoman érintve vörösre mart ajkait, mielőtt kiment, hogy napokra vagy néhány hétre is eltűnjön akár.

Így volt jó. Akkor azt gondolta. Sose látta vetkőzni, öltözni vagy távozni. Hármat ismert belőle. Egy mindig idegent, akire várt, egy meztelent, akit szeretett, és egy hivatalosat, akire vágyott. Megalázták? Koránt sem. Ágaskodó kisfiúként nézte a kinyíló ajtót és férfiként, amint becsukódik.  

 

És akkor most évekkel azután, hogy hiába ellenőrizte percenként az érkező üzeneteket és jelent meg minden rohadt tárgyaláson, hogy a kocsiban aludt az előtt a ház előtt, hogy mégis elvette a szomszéd lányt és megmagyarázta magának, hogy normális életet él, és nem számít, hogy dekorációnak hunyorgó  neonszámok vannak az amúgy puritán hálószobában, egyszerűen elmegy mellette és egyetlen négyessel viszi az egészet. Mert viszi. Mert a mailcím még ugyanaz. És kap egy címet újra. Négy. Vele egy esélyt, hogy elmondja, álmában nem ő viseli azt a kendőt. Persze nem fordulhatott utána.

A feleségét nézte, ahogy csacsog a többi feleséggel. Ma a fotelnak támaszkodva fogja megbaszni.

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:52 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 314 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.