Az élet fintora (Első rész.)

István megmagyarázhatatlan ellenszenvet érzett a perifériára szorult emberekkel szemben. Viszolyogva mérte végig az elhanyagolt külsejű hajléktalanokat, a kukákban turkáló koldusokat, miközben gőgös eleganciával nézegette ápolt körmeit, fésülgette lágyan omló hajfürtjeit, igazgatta frissen vasalt ingét, s elégedetten állapította meg, ő minden szempontból tökéletes.

 

 

István megmagyarázhatatlan ellenszenvet érzett a perifériára szorult emberekkel szemben. Viszolyogva mérte végig az elhanyagolt külsejű hajléktalanokat, a kukákban turkáló koldusokat, miközben gőgös eleganciával nézegette ápolt körmeit, fésülgette lágyan omló hajfürtjeit, igazgatta frissen vasalt ingét, s elégedetten állapította meg, ő minden szempontból tökéletes. Persze nemcsak külsőleg, belsőleg is! Önző és kissé pökhendi volt, s még csak nem is különösebben jóképű. Alacsony termete ellenére valami fölényes felsőbbrendűséggel szemlélte a világot. Csoda tudja miért, mégis bolondultak érte a nők. Talán finom, ironikus humora, vagy túláradó optimizmusa tette vonzóvá személyiségét. Tartós kapcsolatot csak ritkán létesített, az a típus volt, akinek az életében állandóan jönnek-mennek a másik nem képviselői.

Édesanyja sosem járt el dolgozni, egész életét a fia kiszolgálásának szentelte, aki talán éppen ezért, nem is nősült meg soha, hiszen szülei otthonában rendkívül kényelmesen, mondhatni jómódban élt. Az apja vezető beosztásban dolgozott, jól keresett. Nem szűkölködtek. Szép kis kertet vásároltak, faházzal, gyümölcsfákkal a Tornyos-tanyán, nem messze a város határától, amit az apa gyönyörűen rendben tartott, fiúknak pedig a közeli folyóparton vettek egy hétvégi házat, stéggel együtt. Saját lakásuk ugyan nem volt, de a megyeszékhely főutcájának egyik patinás épületében béreltek egy kényelmes házrészt.

A bajok akkor kezdődtek, mikor az apa, még a nyolcvanas évek elején, váratlanul meghalt. Az özvegy nagy nehézségek árán egy darabig még fenn tudta tartani az addig megszokott életszínvonalat, később azonban a gondok egyre sűrűsödtek.

István jó szakmát tanult, autóvillamossági-szerelő lett, s rövid idő után már munkafelvevőként dolgozott egy autójavító vállalatnál. Habár szeretett lógni, s elég gyakran ment indokolatlanul betegállományba, mégis megbecsült szakembernek számított a munkahelyén. Édesanyja halála után azonban egészségi állapota igencsak megromlott, sokat betegeskedett, így végül leszázalékolták. Egy ideig még fusizgatott néha, megjavított pár kocsit, legtöbbször nem is pénzért, hanem apróbb-nagyobb szívességekért, protekcióért, ilyesmiért.

Életstílusán azonban nem változtatott. Egyszerre több barátnőt tartott, de soha egyiknél sem tudott megállapodni. Baráti társasága jórészt értelmiségiekből, orvosokból, ügyvédekből, jól menő üzletemberekből állt, akikkel előkelő éttermekbe járt, márkás italokat rendelt, méregdrága cigarettákat szívott. Nyári szabadságát rendszerint külföldön vagy a Balatonnál töltötte. Habzsolta az életet.

Két kocsija is volt eleinte, de már alig bírta fizetni a költségeket, ezért az egyiket végül eladta, csak az öreg Fordot tartotta meg. Rövidesen azonban a bérelt lakást is el kellett hagynia. Ugyanis a régi tulajdonos meghalt, s örökösei felmondták a bérletet, mivel építkezni szerettek volna. Ráadásul István tetemes összegű tartozást halmozott fel, mert anyja halála után a lakbért sem fizette rendesen. Évekig tartó pereskedés kezdődött, aminek persze az lett a vége, hogy ki kellett költöznie a lakásból, s a lakbérhátralék megfizetésére is kötelezték.  Abba még csak-csak beletörődött, hogy a folyóparti hétvégi-házát tartozása fejében elárverezték, de el sem tudta képzelni, hol lakhatna máshol, mint az M. utca 28. számú házban, ahol születése óta mindig is lakott. A jogerős bírósági végzés azonban nyomós érvnek bizonyult, s nem maradt más választása, a bútorait eladogatta, s kiköltözött a szüleitől örökölt kertbe, a Tornyos-tanyára.

A kertben nyoma sem volt már apja hajdani gondos munkájának, a kis faház szinte elveszett a burjánzó gyomtengerben. Átmenetileg megteszi, gondolta, kissé elképedve azon, hogy ezentúl nélkülöznie kell a fürdőszobát, a gázfűtést, a belváros közelségét, és minden egyéb kényelmet. Úgy tervezte, kiviszi a kertbe azt a pár lomot, amit nem tudott eladni, s egyelőre a soros barátnőjéhez, Violához költözik, aki azonban, amikor megtudta, hogy a férfi elvesztette a lakását, azonnal szakított vele. István ezt felháborítónak és borzasztóan igazságtalannak érezte.

Másnap egy szál virággal, mézesmázos mosollyal beállított Jolihoz, akivel régebben csalta Violát. Joli nem tudta mire vélni a váratlan látogatást. István azonban nem vett tudomást a nő tartózkodó viselkedéséről, szokása szerint vicceket mesélt, sztorizgatott, s csak mellékesen említette meg, maradna pár napig. Festés van nálam, hazudta, szemrebbenés nélkül.

Szombaton reggel meglátogatta kedvenc nagynénjét. Gizi néni rögtön gyanút fogott, mikor meglátta az ajtóban, hiszen nem szokta őt István hátsó szándék nélkül, csak úgy meglátogatni. Általában kölcsönkér, ha megjelenik magabiztos mosolyával, behízelgő modorával. Most, hogy István köszönésképpen kezet csókolt neki, végképp rosszat sejtett.

Gizi néninek elég nagy lakása volt a belváros közelében, de nála lakott a lánya is a két gyerekével. Ha nagyon akarják, éppenséggel összébb tudnak húzódni, és akkor az egyik szobát esetleg kiadhatták volna Istvánnak, aki mellesleg így is szép kis summával tartozott nekik. Persze, Gizi néni tudta, hogy az unokaöccse ingyen és bérmentve szeretne nála lakni, ezért határozottan nemet mondott, amikor a fiatalember előhozakodott a témával. Megfürdeni azért feljöhetsz néha, ha akarsz, mondta az idős asszony, miközben egy tányér süteményt tett az asztalra.

A következő hetekben István sorra látogatta jómódú barátait, de szinte mindenki tartózkodóan vagy elutasítóan viselkedett vele szemben. Zsolt, a kórházi főorvos kisegítette ugyan egy kisebb összeggel, de nyomatékosan közölte, ez volt az utolsó. Az egyik villamosmérnök haverja be sem engedte a házába, s az irodában sem fogadta, elfoglaltságára hivatkozva. A régi munkatársak is legfeljebb sajnálkoztak, de segíteni nem tudtak, vagy nem akartak.

 

 (kép:google)

 

35látogató,1mai

Szerző Hevesi Éva 34 írás
"Hajszolom a tudást, de ő a gyorsabb." :)

7 Komment

  1. Na igen. Van sokszor úgy, hogy az lesz a “hunyó” aki annó amikor jól mentek a lovai mindenkit lenézett. Soha sem tudhatod, te mikor kerülhetsz olyan helyzetbe hogy neked lesz szükséged alamizsnára illetve segítségre. Az élet olyan néha mint a körhinta. Várom mi fog még itten kisülni. Mert ehhez hasonló üggyel lépten nyomon lehet találkozni. Legtöbbször önhibáján kívűl kerülnek az utcára és nem ital vagy drog miatt.

Hagyj üzenetet