— Mondd csak, Csaba fiam, tegnap mit tanultál? — kérdezte Csongor a kicsinyét.
— Tegnap a kutyáról oktattál.
— Így igaz. Remélem, emlékszel is rá. Most nem kérdezlek ki róla, inkább vegyünk egy új leckét. Ma az emberről fogok beszélni.
— Figyelek.
— Mint tegnap említettem, a kutya általában az embert szolgálja. Az ember pedig minket. Ő szerzi be a táplálékunkat, szépen megmossa, ha kell, felszeleteli, majd idehozza. Kitisztítja a területünket, ha betegek vagyunk, ő gyógyít meg, és még sorolhatnám.
— Értem — bólogatott lelkesen Csaba.
— Állítólag közös őseink voltak. Igaz, ami igaz, hasonlítanak is ránk némileg, de ők valamiért megálltak a fejlődésben. A felső két lábuk nem elég erős, nehezükre esik a négy lábon menés és a fáramászás is. A szőrzetük se alakult ki rendesen, szinte teljesen hiányos. De a legnagyobb lemaradásuk a szellemi képességeikben mutatkozik meg. A kényelmes, zöld környezet helyett rideg betonfalak között élnek. A hímpéldányok elég satnyák, nemritkán a nőstényük termetesebb náluk. De azért mi jó hasznát vesszük a szolgálataiknak. Megjegyeztél mindent?
— Igen, figyeltem.
— Jól van. Holnap a macskáról beszélek majd. Utána pedig kikérdezem az egész héten elmondottakat. Ha kérdésed van, csak bátran.
— Az emberek miért hordanak színes rongyokat?
— Eltakarják vele a csúnya, szőrtelen testüket. Sűrűn váltogatják, hátha így párt találnak maguknak.
Az oktatás közben egyszercsak kinyitottak egy ajtót és két férfi lépett be rajta.
— Meghozták az ebédet — jegyezte meg nagy nyugalommal Csongor.
— Nesztek, büdös dögök, zabáljatok — kiáltotta az egyikük.
— Papa, mit mondhat vajon? Te érted?
— Nem fiam, ezt a zagyva beszédet csak ők értik. Szerintem most kért hangosan engedélyt, hogy bejöhessen és tálaljon.
— Rendben, tálalhatsz!
— Aztán rendesen zabáljatok, mert aki szétdobálja a kaját, az megismeri a husángomat, rühes népség.
— Most kívánt jó étvágyat, fiam. Gyere, együnk!
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Győri Nagy Attila
