Bojtor Iván : AZ ÁLOMBÉLI FALRÓL, AZ ÜZENETRŐL ÉS A FECSKÉKRŐL

Grafika: Grimm Dániel

 

Tudtam!

Álmomban ott állt annál a bizonyos falnál. Az, az álombéli fal, valahol egy álombéli városban rejtőzik (Hol máshol?). Már sokszor elmentem mellette, a pontos helyére mégsem emlékszem.

Valahol a két titokzatos, egymástól távoli ház közötti úton található. Az egyik kétemeletes, karcsú, soktornyú, soktitkú épület. Ajtaján belépve egy szűk folyosó vezet hátra egy háromszögletű, betonozott udvarba. A háromszög csúcsától, vagyis az udvar legtávolabbi pontjától, amely magasabban van, mint az első emelet, kikövezett árkokban zavaros víz hömpölyög a ház felé, melyet jobbról-balról megkerülve, kifolyik az utcára (melynek odakint persze, nyoma sincs). A másik épület egy épülő sorházrész, melyben még csupaszok a téglafalak, a tető még csak épphogy elkészülhetett, a garázsban, amely még le sincs betonozva, kupacban áll a sitt. Az első, a régi épület néha egy kis téren áll, egy a valóságban is létező ház helyén. A második helyét nem tudom meghatározni, csak sejtem merre is lehet, álmomban már többször is kerestem. A fal valahol ott állhat a két távoli épület közti utcák valamelyikében. De, hogy melyikben?

Láttam. Ott állt fél lábon, másik lábát behajlítva, cipője talpával a falnak támaszkodva, és az eget kémlelte. Először persze nem ismertem meg, csak amikor rám nézett és elmosolyodott.

Megrémültem. Akiket álmomban ott láttam a falnál álldogálni, azok kis idő multán mind meghaltak. Persze arra jártamban, nem ismertem fel mindenkit. Valaki háttal állt, vagy oldalt, volt, akinek a fejére húzott csuklyától nem láttam az arcát. De az övét láttam. Kérdeztem tőle valamit, hogy mit, arra persze nem emlékszem, és ő válaszolt is — mintha a fecskékről beszélt volna —, de arra sem emlékszem. Tovább indultam, mert fontos, halaszhatatlan dolgom volt (fogalmam sincs, mi is lehetett?). Meggondoltam magam és visszafordultam. Elhatároztam, hogy egy kitalált ürüggyel elcsalom onnan. De már nem volt ott.

Mivel nem emlékeztem már a pontos dátumra, ezért előkerestem a gyászjelentést.

2002. szeptember 3-án délelőtt, római-katolikus szertartás szerint temették. Talán ha húszan voltunk: a család, meg mi, néhányan a régi bandából.

A ravatalozóban csend honolt. Mint később megtudtam, még a kórházban azt kérte, hogy a temetésén ne szóljon „semmiféle hülye zene”.

Ez azért egy zenésztől elég furcsa kívánságnak tűnt. Én azt vártam, hogy valamelyik régi szerzeménye szól majd a hangszórókból… de, azok némák maradtak.

Tulajdonképpen azt a bizonyos számot vártam. Írt ugyan jó néhány sokat játszott, de könnyen felejthető dalt, igazi sláger mégis csak egyetlenegyből lett. Arról pedig, csak néhányan tudtuk, hogy ő írta. Az eredeti, komolyzenei darab volt, amolyan kortárs zene. Eleinte kevesen ismerték, de később a főmotívumát átírták mindenféle stílusra, ráadásul még bugyuta szövegeket is kanyarítottak hozzá.

Állítólag egy nyárvégi reggelen, mikor az éjszakai fellépése után hazaért, és leállította az autót a ház előtt, egy nagy csapat fecske körözött felette. Valahogy az a gyerek versezet jutott az eszébe, hogy „Nézd a fecskék! Nézd a fecskék! Dróton ülő hangjegyecskék”. Felpillantott a villanyvezetékeken ülő madarakra, kikapott a kesztyűtartóból egy gyűrött füzetet, és írni kezdett.

„Nézd a fecskék! Nézd a fecskék!” Ő mindig így mondta.

Tamás többször is figyelmeztette:

— Te! Nem is így van az a vers.

Ő mégis addig erősködött, míg én is elbizonytalanodtam, és mivel nem tudtam melyiküknek lehet igaza megkerestem, a könyvtárban.

 

Gazdag Erzsi verse:

 

Ni, a fecskék! Ni, a fecskék

dróton ülő hangjegyecskék.

 

Persze, hiába bizonygattam már én is, csak legyintett rá:

— Rosszul tudjátok.

Mikor Dóri, az akkori barátnője azon a délután hazaért, azt látta, hogy ott alszik a kocsiban a kormányra dőlve, balkezében a füzetet szorongatva. A villanydrótokon „látott” néhány hangból született meg az a bizonyos szerzemény, amely később az Üzenet címet kapta. Annyira más volt, mint a többi, hogy még egy új szerzői nevet is kitalált hozzá… (Nem. Nem árulom el.)

Amikor a ravatalozóból elindult a menet, szitálni kezdett az eső. A sírhely a temető másik végében volt, és mire odaértünk, újra előbukkant a Nap. Hirtelen nagy csivitelés támadt. Egy fecskeraj nyargalászott körülöttünk. Hangjuk időnként még a pap szavait is elnyomta.

A szertartás után a parkolóban, összeverődött a régi banda egy-egy kézfogásra, meg egy-egy cigarettára. A szokásos: „Na, mi van veled?” meg „Régen láttalak” után Tamás mellém lépett és megkérdezte:

— Megírod?

— Mit? — kérdeztem vissza értetlenül.

— Te nem hallottad a dallamot? — kapta fel a fejét Laci.

— Nem — mondtam, mire mind rám bámultak.

— Persze — legyintett Tamás. — Te mindig is botfülű voltál.

A többiek elgondolkodva bólogattak.

Hallgattunk.

Eltaposták a csikkeket és szétszéledtek.

Azóta egyikükkel sem találkoztam.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Bojtor Iván
Szerző Bojtor Iván 55 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”