Győri Irén : Vica és Csin történetei — XIV.

Kemény lecke. Újabb meglepetés. Karácsony az erdőn, Picur ajándékot ad.

 

 

Éjjel megint esett a hó. Én már csak ott tudtam közlekedni, ahol elsöpörték, vagy az állatok alaposan letaposták.

— Az etetők körül két erős lóval húzott szerkezettel eltakarították a havat. Ez a fiatal erdész feladata, így, az apróbb vadak is be tudtak menni az élelemhez. Nagy hideg nincs, éppen annyi, hogy ne olvadjon. Kicsit összeállt a hó, enyhén elnedvesedett. Ha hideg lesz éjszaka, keményre fagy a teteje és a könnyebb állatok nem süppednek bele — mesélte Péter bácsi.

Jó tudni, gondoltam, akkor talán én is szétnézhetek könnyebben, és szaladhatok versenyt a hegyi széllel, apró lábaim a hó tetején gyorsan visznek előre. Jobb lett volna meggondolni, mielőtt megtettem. Nem tudtam, hogy az erdő hidege nem minden helyen azonos keménységre fagyasztja meg a havat. Másnapra megtörtént a csoda. Megtartott engem a megfagyott fehérség! Pár méteren… de egyik helyen beszakadtam. Éppen a mellső jobb lábam és éppen akkora darabon, mint amekkora a mancsom és a mellső combom. Hát mondhatom, kutyaszorítóba kerültem, mert a jobb oldalam az államig belemerült. Nem tudtam elrugaszkodni, lógtam bele a hóba, nem ért le a lábam. Azután a másik lábam is beszakadt. Borzasztó helyzet a szegény kiskutya feneke fenn, a feje a havon a két első lába pedig valahol a talaj és a kérges felszín között. Éreztem, hogy nagyon kezd elegem lenni az egész hótaposásból. Ha véletlenül sikerült az egyik lábamat kiemelni, a másik megint beszakadt. Azt éreztem, beleveszek a hatalmas fehér tengerbe, elveszek örökre.

Ekkor eszembe jutott, hogy Picur segíthet rajtam, hiszen együtt jöttünk ki. Szégyen, nem szégyen, én úgy bepánikoztam, hogy még a hányinger is elkapott. Visítottam, mint az újévi malac, nem is ismertem a saját hangomra. Már a szemeim előtt fekete és fényes holdak, napok, és ragyogó kék és zöld csillagok cikáztak, amikor éreztem, hogy valaki, vagy valami a magasba emel. Mikor megint szilárd talajt éreztem a lábam alatt akkor mertem kinyitni a szemem. Az úton álltam, Picur és egy idegen, a fiatal erdész álltak mellettem. Picur a fejét ingatta, hol jobbra, hol meg balra és csodálkozva nézett rám. A vadász pedig elnevette magát és a kocsiról leemelt egy termetes törölközőt és alaposan lecsutakolt.

— Nagyon kicsi az ebecske — mondta talán csak úgy magának. — Nem való neki a mi erdőnk!

Kicsit rosszul esett, hogy csak úgy leebecskézett, de a többiben igazat adtam neki. Hálásan mondtam köszönetet, szigorúan a csinpincs dinasztia szabályai szerint, ami a segítséget nyújtó kéznek megnyalintásával fejezhető ki.

Megfogadtam: Soha többé nem megyek járatlan úton! Megalázó volt a helyzetem, ahogy ott lógtam a dermesztő hidegségben, egyik felem fenn a másik pedig a kéreg alatt. Eszemben sem jutott fázni, de a bundámra annyi kemény kolonc ragadt, olyan voltam, mint az üvegcsillár az ebédlőben. Láttam Picur szemén a kajánságot, de mivel barátok voltunk, nem akart kinevetni, mégis tudtam, alig várja azt a pillanatot, amikor egyedül, kedvére derülhet. Ma már én is csak mosolyogni tudok rajta, de akkor nem volt kedvem hozzá.

Szóval visszamentünk az erdészlakba. A vadászruhás beszélgetett Péter bácsival, aki jókat nevetett és az esetem egyelőre köztünk maradt.

Bent a házban Nagyi és Mami finom ebédet készítettek, de ma nem az ebédlőben evett a család, mint általában, hanem a konyhában. Itt kicsit szűkösebben voltunk, de nekem igazán a hatalmas vaddisznóbőr szőnyeg hiányzott. Nagyon szerettem azon elnyúlva szenderegni a csodálatos meleg kandalló előtt. Most mindenki a konyhaasztal körül foglalt helyet, én és Picur pedig a tűzhely és a kemence közötti szűk területen kaptuk meg az ebédünket. Nekem nagyon megjött az étvágyam.

— Hiába! A friss erdei levegő! — jegyezte meg Nagyi.

Ha tudta volna! Picur rám sandított, de nem fűzött hozzá kommentárt, én meg bölcsen hallgattam.

Már benne jártunk a délutánban, amikor csodálatos zeneszóra figyeltünk fel. Vicuska felugrott és elindult a hangok irányába. Én szorosan mellette, nehogy valami izgalmas dologról lemaradjak.

A szárnyas üvegajtó ki volt nyitva, a nappali és az ebédlő összenyitva, fenyőgallyakkal feldíszítve egy teremmé alakult a két helyiség. Két nagy ablak között egy mennyezetig érő csodálatos, feldíszített hatalmas fenyőfa uralta a termet. Vicuska ragyogó arca szinte tündökölt.

Én életemben még ilyen gyönyörűt nem láttam. Néztem a sziporkázó csodát, és arra gondoltam, csodálatos életet élek a szeretteim között. Kicsi szívem megtelt hatalmas szeretetlökettel és megnyaltam Vicuska lábát. Ő lehajolt hozzám, felkapott és olyan erősen szorított magához, hogy szinte fájt, de hallgattam, mert tudtam, most ő is azt a nagy-nagy szeretetet érzi, ami engem az előbb arra a nyalintásra késztetett. Egyszeriben mindenki elkezdett sürögni-forogni, mindenki kezében dobozokkal, ajándékokkal halmozta el egymást. Én álltam és nem tudtam a szeretetemen kívül semmit ajándékba adni, de boldogan adtam a lelkem kincsét. Igaz! Kamatostól kaptam vissza. Egyszer odajött hozzám Picur és egy plüss nyulat tett le elém. Azt mondta.

— Ez a vadnyúl az én kölyökkori játékom, neked adom, hogy soha ne felejtsd el az erdőt és a vadászházat. Na, meg engem!

— Elfeledni téged és a vadászházat? Soha!

Aztán, hogy lecsillapodtak egy kicsit a kedélyek, elnyúltam a vaddisznóbőrön. Picur mellém heveredett és boldogan ejtőztünk a békés nyugalomban. Egy pillanatra eszembe jutott a mai nap kezdete, de már emlékké szelídült.

 

Legutóbb szerkesztette - Győri Irén
Szerző Győri Irén 180 Írás
2002. óta élek Battonyán. Az írás és olvasás nekem olyan mint a levegő, hiányában megfulladok! Szeretem a tornyot, és benneteket. Ez a világ legjobb menedéke!