Dezső Ilona Anna : A zsák – Második rész

Nyomtatás

— Holnap bemegyünk vásárolni — mondja, s megöleli az apró termetű kislányt.

— Nekem? — nyitja tágra szemét.

— Igen, tudod, amiért most itt vagy vendégségben, lesz a kisdobos-avatás, felajánlottam anyukádnak, megveszem az egyenruhát neked. Reggel vonattal utazunk, és az Úttörő áruházig meg sem állunk, ott mindent megkapunk egy helyen.

Érzékeli a gyermek bizonytalanságát, nem érti a hallottakat, így nem is kérdez semmit. Nem volt még a városban, vonaton sem. Nem tudja milyen az, ha látta is, csak akkor, amikor elment a vasúti sínek mentén. Amolyan: „tilos oda menni” jármű lehet a számára. Kiesik egy keresetlen könnycsepp a szeméből, beszippantja, nem engedik elveszni, majd gyorsan nekilát a vacsora főzésének. Ebben a kis lakásban sokan vannak négyen, a fiú és a kislány egyidősek, jól elszórakoznak abban a félszobában, amit a konyhából alakítottak át. A kamra lett a főzőfülke, a nagyszoba az ebédlő s egy másik egérlyuknyi helyiség a háló. Ennyi az élettér negyvenhét négyzetméteren, sem több, sem kevesebb. Lassan besötétedik, a férj is hazaér, jóízűen megvacsoráznak, majd nyugovóra térnek, a kislány is és a kisfiú is a nővel a franciaágyban, a férj az ebédlőben, a heverőn. Olyanok, akár egy igazi család. Szegény család, nincs itt pénz amúgy semmire. Reggel korán kelnek, lázas készülődés, a férjnek is szabadnapot adtak e jelentős eseményre. A kisdobos-avatás még mindig annak számít, persze, hogy elengedték ruhát vásárolni. Viszik a gyerekeket a kezüknél fogva, a fiú egyből felmászik a magas lépcsőkön, neki nem újdonság a vonatozás, de a kislány elkezd hangosan sírni. Rettenetesen megijedt a közvetlen mellettük elrobogó mozdonytól, hiába próbálják megvigasztalni, nem sikerül. A férfi felemeli, ölbe veszi, úgy mászik fel a peronról a magas lépcsőkön az egyik másodosztályú vagonba. Ott már otthonosabban mozog a gyermek, egyből kiválaszt magának egy ablak melletti ülőhelyet, a kisfiú is mellé ül, így a szülők csak tőlük kétülésnyire tudnak egymás mellé ülni. A mozdony ránt a vagonokon, a kislány megkapaszkodik félelmében, a kisfiú igyekszik megnyugtatni.

— Ne félj! — szól oda türelmesen. Lassan oldódik, és már egy állomással arrébb egészen könnyen viseli az újfajta járművet. Mire befut a vonat a célállomásba, kacarászva száll le róla. 

A nagy tömeg pillanatokra elsodorja, majd ösztönösen kap a nő kezéért, óvatosan lépked mellette. A fiú az apa kezébe csimpaszkodva leselkedik jobbra, a lányt nézve, incselkedik kicsit vele. Aranyos játéka ez máris az ellenkező nemnek, jó lesz vigyázni rájuk, nem testvérek, nem egyszerű kezelni a helyzetet.

Az áruház forgatagában megszeppenve próbálgatja a részére felkínált ruhadarabokat a bevállalt egyenruha mellé, kerül egy pár cipő is, csillog a szeme a boldogságtól, büszkén viszi a nylonzacskóba csomagolt új ruhadarabokat. Nem adja át, az már az övé, végre neki is van kisdobos-nyakkendője, türelmetlenül várja, hogy a nyakába tehesse. Milyen büszke is lesz rá az anyja… Az utca zsibong a sok nevetgélő gyermeki hangtól, az emberek zsúfolásig megtöltik a járdákat, nehéz haladni a nagy tumultusban.

— Jók voltatok, most kaptok érte egy fagyit — mondja a férfi, s már veszi is ki pénztárcáját a hátsó zsebéből, megy be egy útbaeső cukrászdába, jelezvén, ma rendes körülmények között, ülve fognak fagyizni.

Mind a négyen bemennek, a kislány nem mer felnézni a hűtőpultra, hiába kérik, egyetlen szót se szól, csak bújik az asszony lábai mögé.

— Mi a baj kicsim? — kérdi kedvesen a nő.

— Semmi — válaszol a gyermek, de látszik rajta, most nem mondott igazat, megilletődött, valami ismeretlen helyzet zavarja a kis lelkét.

A férfi kikéri az egyenként kétgombócos kelyheket, szórnak rá csokit, tejszínnel, ostyákkal díszítik, kis zászlót raknak a tetejére, majd odaviszik a családnak.

— De érdekes ez a két gyermek — jegyzi meg egy idős asszony, megsimogatva a fiúcska fejét. — A fiú barna, akár az anyja, a lány meg szőke, mint az apja. Isten éltesse őket sokáig! — s már megy is odébb.

Egyetlen megjegyzés is elég, hogy tudatosodjon bennünk, ők már egy családdá forrtak össze. Milyen furcsa az élet, soha sem terveztek második gyereket, s most úgy lett az, hogy nem is kérték.

A kislány megfogja a kanalat, látja a többieket, azzal eszik azt a valamit, amit a szájához érintve kiköp.

— Rossz? — kérdi furcsállóan az asszony. — Nem ízlik? Pedig igazi francia fagyi.

— Fagyi? — kérdi a gyermek elképedve. S csak akkor döbbennek rá, ez a kislány nem ismeri ezt az édességet, még nem evett ilyet.

— Nem vett neked ilyet anyukád?

— Nem — válaszolja, s közben belenyomja a nyelve hegyét. Nagyon furcsa, nagyon hideg, de finom… s csak belejön az evésbe, látja, mások is lassan fogyasztják, hát ösztönösen rááll a kis szája, s mire belejön, a hideg édesség elfogy az üvegkehelyből. Felveszi azt és elkezdi nyalogatni, mint egy kiskutya.

— Nem szabad — szól rá óvatosan az asszony —, nem illik.

S a kislány ezt a szót érti, azonnal leteszi, összehúzza magát, hihetetlen mennyire tud alkalmazkodni, tanulékony, szinte azonnal rájön mindenre, amit elvárnak tőle.

— Magas intellektusú gyermek — mondja a férj, s látszik rajta, ezt nem dicséretnek szánta —, szinte azonnal alkalmazkodik. Hatalmas túlélő szegény.

— Igen, azt hiszem, rákényszerítette az eddigi élete.

— Mi lett apukáddal? — kérdi a férfi, hiszen ő még nem hallott az esetről, így tapintatlanul érinti a témát.

— Megölte magát — mondja a gyermek szenvtelenül, nem érti a kimondott szót, de megszokta, sokszor hallotta már a felnőttektől. — Nem emlékszem rá — vágja rá utána gyorsan. — Csak anyukám szokott mesélni róla. Ő mondta, ha kérdik, nyugodtan mondjam el az igazat. Azt szokta mondani, apukám olyan volt, mint egy zsák — s azzal hirtelen csend támad, már nem beszélgetnek többet, a férfi összeszedi a holmijukat, kivezeti családját a cukrászdából, újra villamos, vonat.

A kislány, mire beérnek a faluba, már mindent ismer, és mindent tud. Hirtelen megvilágosodik előtte a könyvekben látott fénykép titka, a kalandos nap ismét megtanította egy csomó dologra. Otthon ebéd, egy kis pihenő, estére várják az anyukát, azt ígérte, jön a kislányért.

Nem érkezik meg sem aznap, sem utána, így telik el lassan egy egész év.

*

Állnak a folyóson, s a nagy csendben csak szívük dobogása csap némi zajt. Mennyi indulat, mennyi bánat egy helyen. A gyermek szorosan kapaszkodik nevelőanyja kezébe, rá se néz arra a másik asszonyra. Hiába potyog a könnye, hiába könyörög érte a tekintete. A kislány nem felejt, átélt ő már annyi mindent emellett a labilis idegzetű asszony mellett, már nem hisz neki. A percek óráknak tűnnek, s egyszer csak kinyílik a folyosón az ajtó, szólítják Marit. Bemegy. A gyermek feszülten rándít egyet az asszony kezén:

— Ugye nem vesz el tőled? — s könnytől fátyolos szemekkel néz fel rá. Tekintete megégeti a nő szívét. Csodás kék szeme lemondóan csukódik be:

— Bárcsak ne hallgatnák meg… — s mondja ezt oly komolysággal, akár egy öreg. Kegyetlen az élet, nyolc éves aggastyánokat terem.

— Ne aggódj, egy éve nem nézett rád, most miért tenné?

— Nem tudom. Félek. Kérlek, ne engedd, hogy visszaadjanak neki! — s e szavak mélyről törnek fel, az asszony felkapja a kislányt, magához öleli, szinte egybefolynak… a folyosó rideg, hideg légkörébe besüt a nap, melegség önt el mindent.

— Jöjjenek be! — szól ki egy kemény hang, az árvaügyi előadó még annyira sem méltatja őket, hogy felálljon.

Bemennek, de a gyermek bújik az asszony szoknyája mögé, még erősebben szorítja annak a kezét.

— Miért nem csinál magának gyereket? Miért akarja elvenni a másét? — hangzik a kegyetlen kérdés, s a nő nem akarja érteni a hallottakat, hirtelen döbbent csend, majd megköszörüli a torkát, s alig hallhatóan szólal meg:

— De kérem, nekem van gyerekem…

— Akkor miért veszi el ennek az asszonynak a gyerekét?

— Ez nem igaz — s a döbbenet haraggal párosul, legszívesebben beleüvöltené a világba a fájdalmát, de itt most ez nem segítene, nem lehet —, ez a nő ottfelejtette a kislányát nálam. Miért nem kérdezik meg a gyermeket is? Kisdobos-egyenruhát vásároltam neki, az anyja hozta hozzánk, de azóta nem értük el, rá se nézett a gyermekére. Szegény, istenfélő ember vagyok, így a magam módján csupán egy alkalmi jótékony cselekedetnek szántam, hogy bevigyem a kislányt magammal és felöltöztessem, megvegyem neki is az egyenruhát. A szülői munkaközösség egyöntetűen döntött erről az egyik szülői értekezleten, de ahogy lenni szokott, mire elérkezett az adományozás ideje, mindenki félrehúzódott, magamra maradtam. Azóta eltelt egy év, az anyjának nyomát sem találtuk, nem érdeklődött a kislány után, egyszerűen rám testálta. Nem volt baj, amíg meg nem kértük a helybéli gyámügyi előadót, hogy hivatalosítsuk ezt a helyzetet valamilyen módon, mert mi van akkor, ha bármi történik? Honnan kerítették elő az anyját, nem tudom, de a rosszindulatú kérdését visszautasítom, asszonyom. Nekem van saját gyermekem, bű-nöm esetleg annyi, hogy befogadtam egy eldobott, magára hagyott gyermeket.

— Így volt, Mari? — kérdi a szigorú, idős asszony, átadva a szót a vérszerinti anyának.

— Igen, így — feli megbánó arccal —, de már nem így lenne, csak még egy esélyt tessék nekem adni… — s könyörgése sűrű könnyeibe fulladva szűnik meg. Némán áll, nézi a kislányt, bizony az csak bújik előle, nem akar tudomást venni róla.

— Ő a gyermek? — kérdi a tisztviselő.

— Igen — válaszolja az asszony, és egyből súg valamit a kislány fülébe.

— Ne tessék elvenni mamitól — fogja könyörgőre a kislány, még jobban belecsimpaszkodva a nő lábába.

— Így ellenem nevelted egy év alatt? — kérdi alázatosan, de szemtelenül Mari a jótevőjét a hivatalnok előtt.

— Nem szégyelled magadat? — kérdi a nő. — A helyedben ezt nem merném megkérdezni. Két hétig pucoltam a tetűtől, olyan retkes volt a kis nyaka, hogy orvoshoz kellett fordulni, olajoztuk, kenegettük, amíg le tudtuk mosni. Hol tartottad te a három gyermekedet? Hol a másik kettő? Tudsz róluk, vagy most őket is vissza akarod venni a testvéredtől? Mit képzelsz te magadról? A gyerekek most jó helyen vannak, te meg élheted világodat úgy, ahogyan eddig is. Hol voltál mostanáig?

— Börtönben — válaszolja kurtán, s fel sem néz szégyenében.

— A fiatalasszony börtönben volt. Lopott — magyarázza a hivatalnok —, de duplán csak nem lehet büntetni a tette miatt. Tegnap voltam a lakásban, bevakolta a szobát, ki van frissen meszelve, a fürdőszobába bevezettette a vizet, már minden adott, hogy visszakapja anyai jogon a gyerekeit. Ideje egyesíteni a családot, adni kell még egy esélyt. A törvény, az törvény, nem mondott le a kiskorúak neveléséről, anyai jogai erősebbek, mint a maga érvei. Szép volt, amit tett ezért a gyermekért, de most vissza kell adni az édesanyának a kislányt.

Az utolsó mondat mellbe vágja ezt az egyszerű, de tiszta tekintetű teremtést. „Hogyan lehet ilyen buta a törvény?” Isten nem engedheti ezt meg, hiszen már ugyanúgy szereti ezt az idegen gyermeket is, akár a saját fiát. Nézi a megviselt arcú nőt, majd a kétségbeesett gyermeket. Ölbe veszi, csókolja, várja annak hangos válaszát, de érezhető valami hirtelen változás, amint meghallotta a börtön szót. Már nem sír, s titkon lesi anyját, elszállt a harag, maradt a lecsupaszított szeretet, semmi álca, semmi kétszínűség. A gyermek haragra volt képes, boldog volt a nevelőszülők házában, rendszeresen látogatta kisebb testvéreit, akik szintén jó helyen voltak eddig, boldognak tűnt. S most egyből átfut az asszony fején, hogy mindez csak látszat. A folyóson még annyira mellébújó aprócska teremtés most vágyakozva nézi az anyját. Megbocsátott neki, ért valamit, amit más nem. Tud valamit, amit nem mesélt el. Milyen bölcsen megbocsátó tud lenni egy alig nyolc éves gyermek…

— Menj anyukádhoz, ha akarsz — teszi le a kislányt.

S bár elhalványodik, amikor az odaszalad az anyjához, de ellenállást nem mutat. Becsukja szemét, fájdalmában elharapja szája szélét… a marcona hivatalnok is csak nő, lehet már nagymama, a jelenetet látva megenyhül egy kicsit. A gyermek, amint megérzi az anya illatát, beletemetkezik annak hosszú szőke hajába, túrja két kezecskéjével, nem szólnak, csak ölelik egymást, tekintetükkel beszélgetnek. Ilyet az a másik két asszony még életében sem látott.

Kis idő múlva megszólal Mari:

— Hazavihetem?

— Haza — válaszol a hivatalnok, mire egyből felkapja a gyermeket, és kiviharzik vele az irodából. Mint aki visszalopja azt, ami az övé. Pedig ő hagyta el. A szoba kong, egyik nő sem bír megszólalni. Az állami szolga átlátja a helyzetet, de a törvény ebben a kérdésben nem hagyott rést. A három gyermeket, vissza kell adni az anyának.

— Most mi lesz? — kérdi az asszony —, mit mondok otthon? Miért nem mondta el előre?

— Nem tehettem, kérem, értsen meg. Nem szívesen hoztam meg ezt a döntést, de a hatályos törvény értelmében meg kellett tennem. Látja a gyermek reakcióját, az anya, anya marad, még ha bűnöző, akkor is. Kérem, nyugodjon meg — s feláll a hatalmas karosszékből végre, odamegy a kettégörnyedt, összetört asszony mellé.

— Megértetem, de ez most nagyon fáj…

— Értem én, kérem. Menjen szépen haza a maga kis családjához, az Isten, akiben maga hisz, megsegíti. Én nem vagyok vallásos ember, maga az, imádkozzon értük helyettem is, mert én tudom, hogy sokáig nem lesz Marinál ez a három gyermek. Ha így lenne, akkor se engedje magát még egyszer becsapni, nem éri meg, soha sem lesz a kislány és a maga családja között az a harmónia, mint ami most van. Védje a sajátjait, hiszen anyai, házastársi kötelességei is ezt kívánják.

A vonat csigalassússággal érkezik be az állomásra. Az asszony megtörten, kisírt szemmel száll fel — két órával korábban milyen vidáman ugrált lefelé a kis Marcsikával —, most meg egyedül, kiszolgáltatottan. Észre sem veszi, hogy a kocsi másik ajtaján épp ők szállnak fel.

Vidáman mesél anyjának a gyermek, mondja, meséli a sok élményt, amit a nevelőszülőknél átélt. Az asszony hamar észleli őket, gyorsan leül az egyik nekik háttal eső székre. Végighallgatja a kislány beszámolóját, s valamennyire beletörődik, mert a gyermekben kellemes emlékeket hagyott ő és a családja egyaránt. Igyekszik kizárni a világot, tudomásul nem venni a környezet zajait, halkan imádkozik, sikerül csak Istenre összpontosítani, se vonat, se emberek zaja, de még a gyermek cserfes hangja se juthat már el a tudatáig.

Ej, de sokat dolgozott ezen abból a könyvből, amit a férjétől kapott, s most először képes megérteni, hogyan uralja önmaga testét, hogyan tegyen a fejében rendet. Nem hall és nem érzékel, csak már arra figyel fel, amikor a vonat ismételten fütyülni kezd. Rekedt hang kiabálja az állomás nevét, gyorsan leszáll a vonatról. Nem néz vissza, szinte szalad hazáig. A fia iskolában, a férje munkában. Bezárkózik, ledobja magát a nagy franciaágyra, majd álomba ringatva siratja el az elmúlt évét.