Zalán György : Macska a barázdában I. rész

Aki az első részen átverekszi magát, annak később a többi már könnyen megy… 🙂

 

Első fejezet — A Macska

 

Meglátogatott egy UFO.

Na, nem az a kis kopasz, nagyszemű, nem is az a magasabbik, a gonosz, hanem egy teljesen újfajta.

Igazság szerint én vagyok az egyetlen ember, akivel kapcsolatba került.

Azt mondta, hogy elég hosszú időbe telt számára, mire megállapította, hogy élőlény vagyok, az még tovább, hogy rájöjjön: — a Föld uralkodó fajához tartozom. Ez korántsem volt egyértelmű, hiszen például a méhek, vagy a hangyák sokkal zökkenőmentesebben szervezik társadalmukat…

A méhek mellett még az is szólt, hogy szemmel láthatólag kihasználnak bennünket, hiszen némi méz fejében az emberek házakat építenek a számukra, ha kell, akár cukros vizet is kitesznek nekik, a virágzás helyére viszik a családokat, stb.

Az gyanús volt viszont, hogy az emberek rendelkeznek hangyairtóval, míg a hangyák képtelenek az emberek elpusztítására…

Nos, Buborka (én neveztem így el, mivel egy uborka alakú buborékról van szó) úgy gondolta, hogy az emberek a Föld urai, ezért e faj egy példányával szándékozott kapcsolatba kerülni.

Hogy miért pont énrám esett a választása? Hát, mert egyedül én nem léptem rá!

Igazság szerint, én azt hittem, hogy kutyapiszok. Már majdnem beleléptem, amikor az utolsó tizedmásodpercben sikerült megnyújtanom a lépést. Majdnem elestem, és emiatt szinte automatikusan mondtam, hogy — Szívesen! —, amikor agyamban egy „köszönöm!”— féle gondolat kezdet körvonalazódni. Tulajdonképpen nem voltam biztos abban, hogy hallottam-e? Senkit sem láttam a közelben.

Hülye vagyok — gondoltam, amikor ismét mintha hallottam volna valamit:

— Köszönöm, hogy nem léptél rám!

…Pedig rá volt írva az orvosságra, hogy nem szabad inni… Ekkor ismét a hang:

— Lehajolnál hozzám?

— Hova?

— Hát itt vagyok, a hátad mögött!

Megfordultam, de nem láttam semmi mást, csak a földön a kutyagumit — ami most mintha megmozdult volna! Sőt, felegyenesedett, és ugrálni kezdett!

Vagy az orvosságot dobom ki, vagy a piát hagyom abba!

— Én vagyok az — szinte kiabált agyamban, és integetett, most már láttam, mintha lábai is lennének —  és nem vagy hülye! Egymás gondolatait halljuk!

Beszélő, sőt, telepatikus kutyaszar, lábakkal — gondoltam.

— Kutyaszar az a nőnemű példánya fajodnak, aki génállományával hozzájárult, hogy létrejöjj, te hegyomlás!… Vedd már észre, hogy kommunikálunk, ami a te agyvelődet figyelembe véve, nem is olyan kis dolog!

Nos, hát így kezdődött. Hazavittem, berendeztem neki egy cipősdobozt, bevezettem hozzá egy vékony csövön a városi gázt — ezen él a lelkem! —, és betettem hozzá egy Barbie-széket. Igaz, erre semmi szüksége nem volt, nem is tudta volna mire használni, de jól nézett ki.

Éjszakákon át „beszélgettünk”. Ezt nappal is megtehettük volna, de  világosban, ahányszor ránéztem, mindig az jutott eszembe, hogy „Jé, ez most is olyan, mint egy kutyagumi!” — és már megint kész volt a veszekedés… Éjjel viszont, a sötétben, csak hátradőltem a fotelban, ujjaimat tarkómon összekulcsoltam, és gondolkodtam.

Hol ő kérdezett — akkor én válaszoltam —, hol én kérdeztem — arra meg ő nem válaszolt. Inkább visszakérdezett.

— Hány ember él a Földön? — megmondtam. — És ti hányan vagytok? — No, mit gondolsz? És milyen az ásványi anyagok megoszlása?

Hát valahogy így zajlottak gondolatváltásaink.

Annyit azért kiszedtem belőle, hogy ő egy olyan tudósféle, aki valami energiahullám formájában sugárzódott le a Földre, és szerencsétlen módon pont egy kutyaszarban materializálódott… Illetve, egy kutyába költözött, de kezdeti tájékozatlansága miatt a kutya gyomrát gondolta az idegrendszer központjának, és mire rájött a tévedésre, már a járdán találta magát.

Napok teltek el, mire sikerült némileg átalakítania új testét, megszabadult kínos illatától, kifejlesztett néhány primitív végtagot, megállította a bomlást, pótolta azokat a részeket, amiket a belelépők széthordtak belőle — míg végre rátaláltam.

A gázevést azért alakította ki magában, mert ezzel tudta a saját, bomló szagát eltüntetni. Helyette olyan illatot képes kiengedni magából, ami a másik fél számára jó érzéseket kelt. Persze, aki a más gondolatai között szabadon turkálhat, könnyen rájöhet, hogy kinek mi a kedvenc illata!

Egyébként pontosan ez a tulajdonsága okozta Buborka vesztét.

A kandúr a nyitva felejtett ajtón beszökött a hálószobába.

Buborka valószínűleg kommunikálni szeretett volna vele.  Odáig jutott, hogy mi a macska kedvenc illata, és mire rájött, hogy az egérszag nem a legjobb döntés — már késő volt.

Tigrist nem hibáztatom, csak egyszerűen azt tette, amit minden macska megtett volna.

Én nagyon sajnáltam az esetet, mert mostanában már Buborka is kezdett megnyílni előttem. Már azt is megtudtam tőle, hogy ő a saját bolygóján hímnemű, ami náluk az igavonó barom, kizsákmányolt balek szinonimája. Mondtam, hogy ez tulajdonképpen nálunk is így van. Azt is elmondta, hogy náluk a nőknek a hátukon van a mellük, ami két okból is jó dolog: Nem kell a szoptató anyáknak etetés közben a végtelenül ronda gyerekeket nézniük, és tánc közben a hímneműeknek is roppant kellemes.

Megtudtam továbbá, hogy náluk az utazás végtelenül egyszerű, fizikailag nem kell elmenniük sehova, egyszerűen energiává válnak, elsugárzódnak a kívánt helyre, és ott olyan testbe költöznek, amilyenbe akarnak. Ezért gyakori dolog náluk a csereüdültetés.

Az egész művelethez nem is kell más, mint egy üres műanyagflakon, egy laposelem, egy radír, vagy másfél méter madzag, és egy…          

— Várjál, hozok papírt meg tollat, ez fontos, ezt felírom! — átmentem a másik szobába… és ekkor ment be a macska…

Már írtam, hogy nagyon sajnálom az esetet.

Azóta a környéken hülyének néznek, mert minden kutyagumit hosszasan vizsgálgatok, néhány gyanús darabnál le is ereszkedem, megszagolni… Tán abban reménykedem, hogy Buborka valamelyik fajtársa ugyanazt a hibát követi el, mint ő?!

A gyerekek csúfolnak, már egy mondókát is skandálnak, ha meglátnak:

 

Bácsi, kell-e kutyagumi?

Mindjárt végez itt a puli!

Három perc, és viheted,

örül majd a kedvesed!

 

Már nem is hallom, hogy miket kiabálnak. Azt figyelem, mikor szólal meg egy hang a fejemben, és mikor tudhatom meg végre, hogy mi kell a spárgán, flakonon, madzagon kívül…

Éjszakánként ülök a fotelban, nem tudok aludni, hiszen hozzászoktam, hogy ilyenkor beszélgetünk. Nosztalgiával, és bánatosan gondolok azokra az éjszakákra.

Egyszer csak megszólalt egy hang a fejemben:

— Banyeg, engedjél már ki, mert ha becsinálok az ágyad alá, akkor meg fintorogsz, miau!

Jézusom, a Tigris!

Hát ez megette Buborkát, az meg beléköltözött?!

— Buborka, te vagy az?

— Francokat! Már a macskádat se ismered meg?

— Dehogynem, Tigris! De hát te mióta olvasol a gondolataimban?

— Mindig is olvastam. Nincs olyan sok. Inkább az a meglepő, hogy te is érted azt, amit én gondolok!

— Én most már semmin se csodálkozom…

— Dehogynem, fogsz, ha becsinálok az ágyad alá! Engedj már ki, hányszor szóljak?

Kiengedtem Tigrist, de azt szerettem volna, ha rögtön visszajön.

Napokig vártam, hülyére izgultam magam. Annyi minden történhet egy cicával! Elkaphatja egy kutya, elütheti egy autó, mérget ehet, megfoghatja a sintér, torkán akadhat egy egér, gyógyszergyárak kísérletezhetnek rajta, rácsukódhat egy lengőajtó, beküldik a Bigbradörbe, belép valamelyik pártba, stb., stb…

Hirdetéseket ragasztottam ki minden kapu alá, Tigris fényképével. Jutalmat tűztem ki, tízezer forintot. Minden kismamát megkérdeztem a játszótéren, még a gyerekeket is — magyarázkodhattam is a zsaruknak egy egész délelőtt…

Néhányan még emlékeztek rám, kutyaszarvizslató korszakomból… Persze, most is felcsendült mögöttem a gyerekkórus:

 

— Kutyaszar már nem kell neki,

most a macskáját keresi,

cirmos cica, hol van a vaj,

legnagyobb baj a macskajaj…

 

Telefonáltak vagy tízen a hirdetés miatt, ezek a becsületes megtalálók voltak, hozták a cicákat. A felének persze más színe volt, négyen nőstények voltak, de hogy két kutya is legyen köztük…?

A negyedik napon került elő Tigris. Kaparta az ajtót, kinyitottam, alig támolygott el a tányérjáig.

— Banyeg, lökjél már egy kis tejet… De hideg legyen!

Kérdezhettem én akármit, nem volt hajlandó válaszolni, csak csapkodta a farkát, és követelődzőn nézett rám. Ezt a nézését már ismertem, ehhez nem kellett telepátia. Tudtam, hogy amíg nem végzett a tejjel, semmi másra nem tud gondolni.

— Nna, Banyeg, ez jólesett — mondta, mikor olyan tisztára nyalta a tálat, hogy csak úgy ragyogott. — Ez komoly buli volt!

— Merre jártál? Már lábrázósra izgultam magam!

— Máskor, amikor napokig elvoltam, miért éreztem úgy, amikor megjöttem, hogy kelletlen vagy? Sokszor voltam ám napokig el!

Elszégyelltem magam. Igaza volt. Számomra Tigris az események óta valóban fontosabbá vált.

— Na látod — mondta —, eddig is volt macskád, de igazság szerint ez nem jelentett többet neked, mint az, hogy például mosógéped is van!  Mikor volt egy mosógép hűséges hozzád, mikor dorombolt, ha rossz volt a kedved? Hányszor derített kismosógép korában jókedvre felhőtlen játszadozásával? Neked a Calgon ugyanaz, mint a Kitekat?!

— OK. Igazad van. Tényleg új alapra kell helyeznünk kapcsolatunkat! — mondtam. — Merre jártál?

— Ne is mondd, kinéztem egy csajt, persze, a környék összes kandúrja ott szobrozott az ajtajuk előtt! Volt köztük akkora is, mint egy kutya!

— Miért nem jöttél haza?

— Miért, miért…Mert kellett a csaj! De megoldottam!

— Mit csináltál?

— Buborkától azért egyet megtanultam: Isteni nősténymacska szagot gyártottam egy igen magas fa tetejére, emiatt az összes kandúr arra mászott fel, persze, a kutyák meg beálltak a fa alá, így lefele se volt út… Én meg megtaláltam a cicababát…

— Bocsi, hogy megszakítalak, de az utazás kellékeiről Buborkától nem tudtál meg valamit?

— Buborka utolsó gondolata, amikor… hm… megettem… ájem szorri! — az illatok körül csapongott, na, az ide vonatkozó tudása meg is maradt bennem, de a többiről nem tudok!

— No, és mi lett a csajjal a kifejlet? — nem volt őszinte az érdeklődésem, ezt Tigris is észrevette, végignézett rajtam, és elvonult a rongyára.

Nos, az utazásokról lemondhatok. Viszont van egy macskám, akivel él egy különleges kapcsolat, ez komoly dolog, rajtam áll, hogy ebből mit hozok ki?

Reggel Tigris a szokottnál komolyabban nézett rám.

— Mi a baj? Nem volt elég puha a rongy?

— Nem, más a baj! Meg lettem gyanúsítva azzal, hogy emberek cicája vagyok! Sokat árt nekem az, hogy értem, amit gondolsz! A többiek szinte árulónak tartanak!

Hát, ez ellen nem sokat tehettem. Megígértem Tigrisnek, hogy ezentúl másképp lesz —, de hagytam mindent a régiben.

Tigris napról napra morózusabb lett. Nem járt el hazulról, a rongyán feküdt egész nap. Csak a farka hegye csapkodott időnként, ami nála az idegesség jele.

Próbáltam faggatni, mi baja, de nem szólt, még a szemét se nyitotta ki. A kirakott kitekathoz hozzá se nyúlt, csak a vízből ivott néha egy kicsit. Ha ki kellett mennie, megállt az ajtó előtt, de nem szólt, csak ha nem azonnal ugrottam. — Az ajtó, Banyeg! — csak ennyit mondott ilyenkor. Aztán fél perc se telt el, már jött is vissza.

Ennyi idő alatt el se kaparhatta a piszkát rendesen. Pláne, ha azt is figyelembe veszem, hogy a környéken minden csupa beton, kő és aszfalt.

Úgy vettem észre, hogy fogyott is. A szívem szakadt meg, ahányszor ránéztem.

Nő! Az kell neki! Család, gyerekek, a mindennapok elfoglaltságai, azok majd kizökkentik a depiből!

— Anyádnak kell család — mint egy hatalmas, sárga felkiáltójel, úgy robbant be agyamba —, nem nekem! Ki hallott már olyat, hogy egy vén kandúr kismacskákat lovagoltat a térdén, és vasárnap papucsban meg köntösben lemegy az újságért? Ahogy végzett a húsleves-cérnametélt-rántotthús-rizibizi-uborkasaláta-kettenegyüvegsörrel? Nem vagyok én… ember… — leírhatatlanul lekicsinylő hangsúllyal mondta az „ember”—szót.

Én már teljesen elfelejtkeztem arról, hogy olvas a gondolataimban. Most már mindegy, ha elkezdtük, hadd menjen!

— Biztos, hogy jobban éreznéd magad, ha lennének körülötted! Te már majdnem úgy gondolkodsz, mint egy ember,…

— Még egy ilyen, és nem szólok többet hozzád!

— OK., visszavonom. Azt azért elismerheted, hogy más vagy, mint a többi macska!

Ezen azért elgondolkodott. Szó nélkül összegömbölyödött a rongyon, a szemét is becsukta. Onnan tudtam, hogy nem alszik, mert a farka vége csapkodott, mint ahogy az utóbbi időben egyre gyakrabban.

Vagy félóra múlva megszólalt:

— Beszéljük meg!

Nagy kő esett le a szívemről, mert úgy éreztem, megtettük az első lépést.

Ezután két napig csak a családot terveztük. Őt inkább csapongó fantáziája vezette, én pedig tudományos érveket vettem elő. A végén abban állapodtunk meg, hogy egy törzskönyvezett, féléves, rövidszőrű cicát kerítünk a számára. Félévesen még nincs félrenevelve, de már látszik, hogy milyen lesz. A törzskönyvhöz azért ragaszkodtunk, mert nem mindegy, hogy ki kerül be a családba, a rövid szőr pedig a takarítási szempontok miatt került elő.

Feladtam egy hirdetést. Ettől kezdve egymás kezébe adták a kilincset a cicások, de a nyolcvan százalékának nem volt törzskönyve, és a macskák túlnyomó része lopott volt. Tigris, miután olvasott a cicák gondolataiban is, ezt elég nagy biztonsággal megállapította.

Ja, elég nagy számban hoztak kandúrokat is… Az elsőnél még odakacsintottam Tigrisre, kérdeztem, hogy mi a véleménye a másságról, erre beleakasztotta körmeit a zoknimba… Persze, akik a cicákat hozták, mitsem vettek észre abból a társalgásból, amit Tigrissel folytattunk ilyenkor.

Napokig zajlott a válogatás. Persze, Tigris szívesen kipróbált volna többet is, hogy majd aztán döntsön, de én nem voltam hajlandó kéjlakot csinálni a lakásomból.

Az utcai kórus persze ismét hallatott magáról. Ha kimentem, rögtön mögém csapódtak, és már kezdték:

 

— Macskák között válogat,

kipróbált már jó sokat,

ez se frankó, az se oké,

büdöslábú macskazsoké…

 

Mindegy, ha egyszer elkezdtük, fejezzük is be! Tigris megér nekem ennyit!

Egyszer végre eljött a várva várt pillanat: Egy álomszép cicát hozott — na ki? Egy álomszép nő!…

Az első pillanatokban azt se tudtam, hogy a saját, vagy Tigris gondolatait hallom fejemben! Zavaromban összevissza hebegtem, azt is mondtam, hogy már fizetem is a cicát, aztán a nőt hívtam Cicának, aztán megkérdeztem, hogy ő mennyibe kerül, aztán mondtam, hogy maradjon, neki is keresek egy nagy rongyot, aztán végre eszembe jutott, hogy üljünk le, és beszéljük meg az egészet…

Tigris szinte kiabált agyamban, hogy ez álmai cicája! Én meg visszakiabáltam, hogy ennél a nőnél szebbet még életemben nem láttam…

Lassan lehiggadtunk, és megkértem Tigrist, puhatolja ki a lány véleményét énrólam, és megdöbbentem, mert Tigris szerint a lány is lángra lobbant irántam. Persze, ilyen információk birtokában már könnyen ment a széptevés.

Egy hét múlva összebútoroztunk. Kéz a kézben, mancs a mancsban, már aludni sem tudtunk egymás dorombolásától.

Persze, néhány nap alatt Kati — így hívják szerelmemet — előtt gyanússá vált az a kapcsolat, ami Tigrishez kötött, illetve az is feltűnt neki, hogy Tigris az ő gondolatait is mintha kitalálná. Eljött az idő, és fel kellett fedni a titkot, elmeséltük neki az egészet.

Katinak rettentően tetszett a sztori, az meg különösen, hogy Tigrisék egymással milyen boldogok, Tigris szinte leste Cilike minden gondolatát, a legkívánatosabb falatokat hordta neki, szólt, hogy nyissak ajtót, ha szerelme ki akart menni, és még sorolhatnám.

Nemegyszer, amikor arcát mellkasomon pihentette, beszélgettünk arról, hogy milyen praktikus lenne, ha mi is olvashatnánk egymás gondolatában.

Egyik este, amikor hazamentem, isteni illatok fogadtak. Kati fantasztikusan megterített, az asztalon gyertya, vödörben jég között pezsgő, Kati pedig boldogan ugrott a nyakamba, kérdezve, hogy tudom-e, milyen nap van ma?

Látva tanácstalanságomat, kisegített:

— Ma két hónapja ismerkedtünk meg!

Nagy puszit nyomtam orrára, aztán alig vártam, hogy nekilássunk a nyúlnak, ami az isteni illatot ontotta magából…

Nagyon finom volt, fokhagymás, spékelve szalonnával,  pirosra-ropogósra sütve, ahogy szeretem, a szósz és a gombócok is istenien sikerültek….

— Érezte, hogy bajban van — hallottam meg fejemben Kati gondolatait —, védekezett is, de hát csak legyűrtem valahogy! Végül is, nem volt több, mint egy macska…

Ránéztem Kati kezére.

Tele volt karmolásokkal.

Fantasztikus időszak következett.

Az, hogy mi történt Tigrissel — hát igen. Megettük.

Tulajdonképpen haragudnom kellett volna Katira, de nem tudtam igazán.

Magamnak is be kellett vallanom, hogy Tigris csak akkor lett fontos számomra, amikor kiderült különleges képessége. Most, hogy e szokatlan tor után már mindketten bírtunk ugyanezzel — már nem tűnt túl nagy árnak egy macska…

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: Zalán György
Szerző Zalán György 177 Írás
1952-ben születtem. Voltam tengerész és nyomozó, mérnök és lakatos, divatárukészítő és "telefonoskisasszony", rakodómunkás és ügynök... Most nyugdíjas vagyok, sőt, ingyen utashatnék, de mivel gyárilag ott lakom, ahova más drága pénzen nyaralni jár, így nem megyek sehova... A család: 72 óta vagyunk együtt nejemmel, fiam 75-ös, lányom 80-as. Itt is, ott is lányunokám született. Nagyon szeretjük egymást, de ritkán találkozunk, gyerekeim külföldön élnek. Örülök, hogy Válóczy Szilvi felhívta a figyelmemet a Héttoronyra! Remélem, nem bánja meg, és méltó leszek a társasághoz... :) Honlapjaim: http://zalangyorgy.hu és http://kertigrillem.hu