Márkus László : Emlékmorzsák – Triptichon

Elolvasta:
195 557
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Igen,

Végülis főzhetünk láncot

Sok szép színes gyöngyből.

A valódi nem lesz sekélyebb a műtől,

S az üveggömb nem szór valós fényeket,

Csak mert igazgyönggyel ékes…

A belső lényegétől fényes –

Nem lesz attól értéktelenebb.

Igen.

Végülis vethetünk konkolyt a tiszta búza mellé,

Attól az még nem terem kalászt –

Sokkal gyorsabban nő, sokkal magasabbra.

Megölheti a búzát magát…

De kenyérré nem lesz,

Bármit kitalálsz!

Igen,

Végülis édes a szerelem,

Ha szeretetből hajt ki,

S lassan növeszt szívvirágokat –

Elfogadva a másikat testestől-lelkestől,

Nem számlálni;

Mi, s mennyi marad –

Csak adni lelkedből teljes magadat…

A csak testi vágyban égő kapcsolat

Fölizzik, kihuny, majd újra lángban áll.

Elégeti lágy lótuszodat,

És te kiégetten,

Csalódástól árván

Keresed, s nem leled szirmodat.

Igen.

Végülis oly gyakran bedőlünk

Hiú vágyunk rejtett csapdáinak –

És egyhelyütt pörgünk,

Látva a tejutat,

Vágyva magasába,

Fel a fényes csillagok közé…

És lerogyunk dúlt ego-nk elé.

Nem tudjuk, hogy mikor, mit vétettünk,

Van-e „jóvá” – és hogyan tehetjük;

Csak egy talmi vágy, mi még tüzel:

A külvilág ne ítéljen el!

Igen…

Végülis az ítélet makacs!

Itt születik közöttünk –

Éva almája óta…

De dönthetünk-e ma,

Hogy mi lesz időt-álló,

Mi nem porlad elő

Gyémánt-fényét – öröktől – mi szórja

Mint Teremtőnk maga…

Kezemben lehet-e az ítélet joga?

Igen!

Végülis az élet nagy csoda,

Mely nem csak az enyém!

A Teremtés misztériuma

Tökéletes a maga nemében –

Egyszeri és ismételhetetlen.

És hogyha én efölött ítélek,

Kárhozatba magamat vetem!

S néhányszor még új testet kapok,

Amíg végül meg nem tanulok

Elfogadni mindent a világon,

Természetesen –

Mint a Nap melegét,

S amikor lenyugszik, az éj sötétjét.

Igen,

Végülis,

A világ – a miénk…

Elolvasta:
852
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

A virágok megszirmozták az éhet,

de kivesztek az illatból a méhek, 

nem szívnak nektárt boldogan a csápok,

hiányoznak az édes suhogások,

valami őrült erő nekitámadt,

a békességes, ősi körforgásnak,

a cikkant égen halványul  a festék,

az egész házon recseg az ereszték,

a lélegzetek egymásba karolnak,

és összeér a tegnap és a holnap,

a Nap még mindig szerelemtől lángol,

s míg nagy vödörrel merít világból,

még hagyja, hogy a megoldást keressék,

az áldozati méhek és a fecskék.

Elolvasta:
428
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Déli-Kárpátokban ered,

szlávok jussolták a nevet,

mocsaras volt, s mértékletes,

magyar nyelvbe oltva: Temes,

ismerte az árvíz meg a

vele szabályozott Bega,

itt csorgatta lelkét, szívét,

ez a vízbe mártott vidék,

szép várost szült vad deleje,

s szerelembe esett vele,

ezer évig volt a jelen,

s becsapta a történelem,

áldott testén még sincs tüske,

csatát veszítve is büszke,

torkolata békét akar,

mert a Duna ott is magyar.