Vandra Attila : Őseinkről mesél a csodaszarvas 2/1

Nyomtatás

A csodaszarvas 1.

A szarvas agancsai már ősidők óta kiemelték a „hétköznapi állatok” sorából és „szentté avatták” őt. Feltehetően pompás fejdíszének tulajdonítottak isteni, mágikus erőt, hatalmat. A királyok, istenek és szentek fejdíszeinek, a khepreshnek, diadémnak, tiarának, s a belőlük kifejlődött koronának is a szavas-agancs szolgálhatott modellként.

          Szarvas-ábrázolás már a legősibb, neanderthali és cro-magnoni korból származó barlangrajzokon is megjelenik. Kiemelt szerepe volt a hittita, az ókori egyiptomi, görög, a sumér és az ázsiai népek (Szibéria, Belső-Ázsia, Japán, Kína, India. Korea) mitológiájában, a keltáknál, az Arthúr-király legendákban… hogy csak az eurázsiai kontinensre szorítkozzunk, hiszen a magyar mitológia és mondavilág gyökereit keressük. Találunk utalást a Talmudban is egy Keres nevű óriás szarvasról, és szent Eustáchius megtérésében is egy (csoda)szarvasnak van szerepe, sőt a kínai sárkányok is szarvasagancsot viselnek. Ám ahhoz, hogy köze legyen a magyar hitvilághoz, a „szent” vagy „csodás” jellegén túl több hasonlatosságnak kell lennie. Nem egy átlagos szarvas-legendát, hanem eredetmítoszunk gyökereit keressük.

          Szarvas szavunk a nyelvészek szerint finnugor, és a szarv szóból származik, tehát olyan állatot jelöl, amelyiknek szarva van. Érdekességként a mai nyelvhasználatban ez már nem helyes, ugyanis a szarvasnak agancsa van, szarva csak a tulokféléknek (szarvasmarha, bivaly, bölény). Bár a szarv szavunk ősi finnugor szónak tűnik (osztják sarvi rénszarvasbikát, a finn sarvi és az észt sarv szarvat jelent), lehetséges, hogy az egész finnugor nyelvcsaládban elterjedt (még az uráli korban átvett) indoeurópai kölcsönszóról van szó. Lásd: óperzsa szrva, görög kerasz (‘szarv’), latin cervus (‘szarvas’). Mivel nem minden indoeurópai nyelvben származik a szarvas neve azonos tőről (lásd a germán nyelvek, pl. német Hind, szláv nyelvek, pl. ószláv jeleni, hindi hiran, míg a szarvas az egész finnugor nyelvterületen elterjedt), megkockáztatnám a fordított irányú átvétel lehetőségét is, s szintén nem kizárt egy közös (indoeurópai uráli) nosztratikus nyelvből való eredeztetés is, habár ennek létét nem sikerült igazolni. Igaz, kétséget kizáróan meg se cáfolták az elméletet.

          Ezzel szemben a nőstényszarvas (ünő, szarvasünő) eredetét ismerjük: török eredetű szó, amely eredetileg nőstény tehenet jelentett. Tóthfalusi szerint „Ótörök eredetű szó: kun, oszmán, ujgur inek (‘tehén’). A magyar szó egy ősi ineg alakból vezethető le inő, majd labializációval ~ formában.” Szerintem inkább a csuvas ĕne lehetett a forrás, kirgizül is ene. S ez megegyezik eredetlegendánkban szereplő Enéh-el. Én megkockáztatnám Emesét is kapcsolatba hozni vele, nem állítás, csak kérdésfeltevés szintjén. Vajon Ene őse = Enese = Emese nem a szarvas-anyát rejti magában?

          Több iráni nyelvben a szarvas és az ág neve azonos: kha (szanszkrít), saka (perzsa – így neveztek minden lovasnomád népet) szág (oszét). A szarv és a szarvas neve is gyakran származik azonos tőről. (Pl. a latin cornu és cervus, német Horn és Hirsch.) Tehát a medvéhez hasonló utalásos-körülírásos jelenséggel van dolgunk. A szent állatot tabu övezte, így nem lehetett nevén szólítani, hanem körül kellett írni, utalni kellett rá. Ez a jelenség viszont láttuk, északról délre terjedt a medve esetén. Ugyanakkor létezik egy rekonstituált proto-indo-európai szó a szarvasra és ez a *h₁élḱis, *h₁ólḱis, amelyből levezethető az angol elk, az orosz olen, a román elan, a tokhári yäl/ylem, a litván élnis, az örmény eɫnik, az ógörög éláfosz.

          A jelenség a medvével ellentétben a török nyelvekben is érvényes, ott sincs proto-török (altáji) szó a szarvasra. Pl: geyik (török) bugu (ujgur, kirgiz – lásd magyar boga), suun (tükrmén), bolan (tatár), taba (jakut – ez a tevéből jön) stb.

Érdekes az egybeesés/hasonlóság az isten közel-keleti nevei: sumér ilu, a héber eli, (protoszemita il), az arab ilah (al-ilah =Allah, allaha = isteníteni), amelyet a török nyelvcsalád szinte minden tagja átvett a (nem mohamedán) isten(ek) megnevezésére, valamint az „elan” közt. A gazella pedig Közel-Keleten szarvas-istent jelent (gav, gvaz, gavazn = szarvas).

         Számos nép/törzs neve származik a szarvasból. A szakák, a kirgiz száribagis törzs, a burját bugu-törzs magát a „szarvas lányának” tartja. A tuvaiok kuudaynak nevezik a rénszarvast, a jakutok az állat lelkét nevezik kudaynak, a délszibériai hakaszok, teleutok kirgizek és kazahok pedig az istent. A szó maga iráni (indoeurópai) eredetű (huda – lásd angol god).

          További hasonlóság/rokonság fedezhető fel az elan (jávorszarvas) és a görögök hellén önelnevezésével (Ελληνική = Elleniki) bár a nyelvészek ezt a görög napisten, Heliosz nevéből vezetik le. (Igaz, ebben is benne van az „eli” szótő.) Egy másik nép, amelyiknek a neve ugyanezt juttatja az eszünkbe az az alánoké, akiket Helannak is neveztek egyes történelmi források. Az Alan angolszász név feltehetően egy kelta isten, Alawn nevéből ered, bár a rómaiak visszavonulása után Britanniában ragadt alán zsoldosokkal való kapcsolat is vonzónak tűnik. A (trójai) Heléna (magyarul Ilona) nevét is Heliosztól származtatják. S talán a népmesevilágunk Tündér Ilonájának neve sem véletlen, bár itt feltehetően inkább átvételről van szó (az Ilona nem ősi magyar név). Nem érdektelen megemlíteni a harmadik parancsolatot sem (Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd!) melynek mélyebb értelme volt egykor. Ki sem volt szabad ejteni a szarvas nevét.

          Ám mindezek csak egy közel-keleti-görög szarvas-kultuszra utalnak, nem magyarázzák a csodaszarvas-legendánk elemeit. Az nem elég, hogy „szent” állatról van szó, vagy „csoda” szarvasról. A hozzá kapcsolódó történet (narratíva), és a motiváció, ami kulturálisan létrehozta a mítoszt, az már igen. Figyelembe kell venni azt is, hogy a természeti kulturális és politikai környezet változásával a legenda tartalma, narratívája megváltozhat.

          A magyar hitvilágban szereplő csodaszarvas-legenda Anonymust kivéve minden krónikában (Kézai Simon: Gesta Hungarorum (1283), Kálti Márk: Képes Krónika (1360), Mahmud Tercüman: Tarihi Üngürüsz, 1543 stb.) szinte azonosan elevenedik meg. Ám a szövegek összeolvasása után egyértelművé válik, egymástól vették át. A legenda lényegi elemei: a bibliai legendából ismert Nimród (Ménrót) és Enéth (Enéh) fiai, Hunor és Magor egy fehér szarvasünőt vesznek üldözőbe, amely eltűnik előlük. Öt év után rátalálnak Belár (Belğar? Bilär?) király fiainak feleségeire és Dul alán fejedelem két lányára, akiket elrabolnak és feleségül vesznek. Tőlük származik a két testvérnép, a magyar illetve a hun.

          Hóman Bálint szerint az egész csodaszarvas-legenda nem több mint egy Jordanes gót-római történetíró által leírt hun-legenda és bibliai legendák (Noétól való származtatás) kompillációjánál, melyeknek nem egyéb a célja, mint az Árpádház uralkodásának legitimizációja azáltal, hogy nemes ősökkel (Nimród, Dula alán fejedelem/a Dulát nemzetségbe tartozó bolgár kagánok) való rokonságot igazolja. Sőt, Hóman azt állítja, hogy a legendának semmi nyoma a XI-XIII. sz. magyar köztudatban, csak a krónikák által vált közismertté.

          Lássuk a Jordanes által a Gótok eredete és tettei-ben (551) leírt legendát:

          „Egyszer, amikor törzsük vadászai a szokásos nyomkövetésen voltak Maeotis legtávolabbi szélén, egy nőstény dámszarvas meglepően feltűnő nyomait a mocsárba vezetve, útmutatóként szolgálva, előre és egyre távolabb. A vadászok követték és gyalog átvágtak a Maeotic mocsáron, amely olyan járhatatlannak tűnt, mint a tenger. Hirtelen Szkíthia ismeretlen vidéke tűnt elő, és a dámszarvas ünő eltűnt…”

          Ami hiányzik a történetből, az a két nemzetnek nevet adó bibliai eredetű testvérpár, és a leányrablás-házasság, egyébként a történet, még a helyszín is ugyanaz.

          Antonio Bonfini, akit az első tudományos megalapozottságú magyar krónika írójának tartanak (Rerum Hungaricarum decades, 1496), összeveti e csodaszarvas-történeteket az ókori forrásokkal, és vitába száll krónikásainkkal, s csak egy Jordanes-szerű történetet idéz a hunokról, akiket a magyarok rokonainak tart. Igen ám, de léteznek még hasonló legendák… „Szalaminszki” Sozomenus: (Ecclesiastical History, 433) és Priszkosz rhétor (450) és Prokopiusz még az isten ostorának a halála előtt említik a hun-legendát hasonló forgatókönyvvel. Egyikben sincs testvérpár… Le is zárhatnánk itt a vitát, ha nem léteznének más legendák is a csodaszarvasról.

          Corvey-i Widukind: (Res Gestae Saxonicarum, 970) szerint az avarok pedig, ahogy egyesek hiszik, a hunok maradványai (a nyugati krónikák gyakran keverték a hunokat, avarokat és magyarokat). (…) hatalmas nemzetté váltak. (…) Egy vadászat alkalmával egy nőstény szarvasra bukkantak, és azt addig üldözték, míg annak vezetésével átkeltek a meótiszi mocsarakon, egy addig mindenki számára járhatatlan úton. (…) Miután a körülöttük lakó népeket elpusztították, végül Pannoniában kezdtek lakni.

          Maciej Miechowita (Tractatus de duabus Sarmatis, 1521) szintén elmeséli a hun legendát, csak nála zerge vezeti őket, és a történet az ugorokról, jugorokról szól, akiket a csehek, lengyelek és szlávok is hunoknak neveznek, és Jugriában (Volga és Oka vidéke) éltek. Ez már az eredeti történet szembetűnően szájról szájra terjedő változata.

          Még érdekesebb viszont Cezáreai Prokopiosz (De bellis, 560) története, amely a kimmereknek nevezett hunok egyik királyának két fiáról szólt, Utigurról és Kutrigurról, akik Meotida szorosán keresztül egy őzsutát követtek egy vadászaton.

          „Régi időkben bizonyos hunok, akiket kimmereknek neveztek, lakták azt a földet… Akkortájt (A hun birodalom szétesése után) az egyik királynak (talán Ernakhról, Attila fiáról van szó) két fia volt: egyik neve Utigur, másiké Kutrigur. Apjuk halála után megosztották hatalmát, és alávetett népeiket magukról nevezték el. Ahogy, még ma is nevezik egyikeket utiguroknak, a másikakat kutriguroknak. Egyszer, mikor szokásos vadászaton voltak, megláttak egy őzsutát, és követték Meotida szorosán (Kercsi szoros) keresztül.” Nos, itt már megjelenik a testvérpár és a testvérnép elem a történetben, amely már a VI. században játszódik le. A történetet Agathias Scholasticus (Jusztinuanus uralkodása, 558) is megemlíti.

          Egy bolgár monda szerint a Haemous-hegy (Balkán-hegység) szorosát egy római csapat őrizte. Ebben a kilátástalan helyzetben megjelent egy fönséges szarvas, és a rómaiak többsége annak utána eredt. Ezt kihasználva, Aszparuh (a Dunai-Bolgár birodalom megalapítója) és társai legyőzték az ott maradó katonákat, és átkeltek a hegyen. A két bolgár vezér Aszparuh és Organa (Aszparuh unokatestvére) szerint ez a különös szarvasünő Avi lehetett, a Dulo–nemzetség védője, aki megmentette és felnevelte Avitoholt (akad, aki Attilát feltételezi a név mögött, mások egy legendáris őst), a Dulo-dinasztia megalapítóját és első uralkodóját. (Lásd a magyar csodaszarvas-legenda Dul fejedelmét).

          Egy ma is élő bulgár koleda (karácsonyi ének, a románok kolindának nevezik) szerint két testvér két szarvasra lelt, amelyek napot viseltek a homlokukon, holdat a mellükön, és csillagokat a koronájukon.

           A jászok szent állatainak egyike az egyik óriástermetű szarvasfaj, amely a mai dámszarvashoz hasonlított és lapátos szarvakat viselt, színe fekete, de fehér foltokkal tarkázva, akár a csillagos égbolt.

          Egy oszét (alán) hősköltemény szerint Ahsartag és ikertestvére Ahsar az aranyalmafát őrzik, amelyet szarvasagancsokból készült kerítés vesz körül. Hajnaltájt a gyönyörű Dzerassa galamb alakban berepül a kertbe aranyalmát lopni. Ahsartag nyíllal lő rá, de csak megsebezni tudja. Később rátalál egy víz alatti palotában, és feleségül veszi. A hősköltemény egy másik variánsában Soslan barátja egy aranyszarvast üldöz, de nyilai hatástalanok ellene, emiatt üres kézzel tér haza. Soslan is szerencsét próbál, de ugyanúgy jár. Később a túlvilágon az aranyszarvas egy égi palotába vezeti, majd átváltozik a Napisten lányává. Egymásba szeretnek, s nászukból születtek az oszétok ősei.

          Az adigek hőskölteményében Soslant Sosrukonak, az abházban Sasrikvanak nevezik.

          Mindezek ismeretében, főleg az alán és bolgár mítoszok tükrében elképzelhetetlen, hogy honfoglaló őseinknek, akik eltöltöttek némi időt az egykori szkíta sztyeppén, ne lett volna saját csodaszarvas-legendájuk. Lehet, krónikásaink megpróbálták e legendákat az Árpádház érdekeire szabni, de maga a magyar legenda létezett, s elevenen is élt a nép tudatában, amint a legenda más változatai igazolják. Se szeri se száma a honfoglaláskori legendáinknak, melyekben szarvas mutatta meg az utat. Csak néhány példa: Emőd (Sajóvidék), Szarvaskő (Mátra, főszereplői kazárok!), Szarvashegy (Vác), Szarvashalom (Bihar) Boga-völgy (Belényes), Szarvaskend (Őrség), Gímes alapítása (Nyitra), Szarvaskút (Zirc)…

          A magyar (és a lengyel) középkori krónikákban többször ismétlődő motívum, hogy egy csodálatos viselkedésű szarvas mutatja meg, hol kell templomot, kolostort építeni.  Szent Gellértnek szarvas mutatja meg a bakonyi monostor helyét, a Képes Krónika szerint Géza királynak és öccsének, Szent Lászlónak egy szarvain ezer égő gyertyát viselő szarvas a váci székesegyházét, a lengyel krónikások szerint szarvas mutatja meg a magyar Szent Imrének (!), I (bátor) Boleszláv unokaöccsének, hogy nagybátyja, a lengyel király hova építse a lysa gora-i apátságot, IIl. Boleszlávnak pedig a Jelena gora-i (Szarvas-hegy) vár helyét.

          Bár Anonymus krónikájában (Gesta Hungarorum) nem említi a magyarok eredetlegendáját, ám nála is szerepel egy csodaszarvas-történet, mely Bors vezérről és Bars vára alapításáról szól. „Közös elhatározással evégre Böngér fia Borsot küldötték ki vitézeivel. Mikor a Garam folyó mellett lovagoltak, egy szarvas futásnak eredt előttük, és nekivágott a hegytetőknek. Bors nagy sebesen űzőbe fogta, és a hegyormon lenyilazta. Majd midőn azokat a hegyeket ott körös-körül szemügyre vette, az a gondolata támadt, hogy várat épít ott. Azonnal össze is gyűjtött sok-sok várnépet, és egy magasabb hegy ormán igen erős várat emelt; egyszersmind a maga tulajdon nevét ruházta rá, úgyhogy Bors várának hívják.”

         S ha ez nem elég meggyőző a magyar csodaszarvas-legenda létezéséről, akkor tekintsük bele a népköltészetbe. A regős énekekben az eredetlegendával ellentétben mindig hím állat szerepel, csodafiúszarvasnak nevezik. Íme, egy csángó változat.

          Csoda fia szarvas, ezer ága boga,

          Ezer ága boga, ezer fénylő gyertya,

          Szarva között hozza áldott napnak fényét,

          Homlokán a csillag, mellén a hold,

          S elindul az égi Duna fényes partjától

          Hogy égi küldöttként hírt adjon

          Teremtő és gondviselő istenünkről.

          Hasonló gyertyás motívum jelenik meg a dunántúli regékben is. Közös vonásokat mutat a bolgár koledával és az alán napisten motívummal, és a szent Eusztáchiusz legendával, miközben Szent Eusztáchiusznak nincs nagy hagyománya nálunk. Inkább mindannyi gyökerét a Kaukázus és Meotisz környékén kell keresni.

          Ha már volt csodaszarvasunk, ha nem is olyan, mint a Képes Krónikában, kérdés, honnan került hozzánk, milyen kultúrkörrel mutat rokonságot? Ennek elemzésekor néhány dolgot kell szem előtt tartani.

          Az egyik az Alföldi András osztályozása. Ő a szarvas-legendák három generációját különbözteti meg. Az elsőben még állatok üldözik a szarvast (mint a manysik eredetlegendájában), a másodikban már ember a vadász, a harmadikban már nem cél a szarvas elejtése, csak eszköz a „nászhoz”, amellyel nemzetet alapítanak.

          Egy másik az az istenfogalom fejlődése az állati bálványoktól (Baál), az állatjellegekkel rendelkező emberalakokon át (a farkasfejű Anubis egyiptomi isten), az állati formát öltő emberalakokig (bikaként megjelenő Zeusz), majd az állati alakban megjelenő isten-hírnökökig (Szent Eusztáchiusz szarvasa).

          A főhősök is fejlődési szakaszokon mennek át: állat, állat-alakú isten, félisten, ember.

          A mi legendánk mindegyik alkalommal a legutolsó, legfejlettebb kategóriába tartozik, és más szintet képvisel a közel-keleti mondavilágnál (például az Osiris szarvas-legendánál). Kizárni nem lehet, hogy a gyökere közel-keleti lenne, de máshol fejlődött tovább. Érdekességként a legenda perzsa változata Rustvan-shad kínai hercegről szól, ami arra utal, hogy átvett történet, de van egy érdekessége, megjelenik benne a szarvas-anya. A szkíta jellegű aranyszarvasokat viszont megtaláljuk a Kárpát-medencétől (Tápiószentmárton, Zöldhalompuszta) egészen Pazyrykig (Altáj hegység) sőt Ordosig, (ma Kínához tartozó Belső Mongólia), az egykori Hsziugnu Birodalomig. Mi több a szarvast a pazyryki „jéghercegnő” megfagyott, mumifikált testére tetoválva is megtalálták. Egyértelmű, itt nem ugyanazon nép leleteiről van szó, hanem kulturális közösségben, egymásra hatva, hasonló (lovas nomád) életformában élő népekéről a selyemút övezetében. A görögök minden ilyen népet szkítának, a perzsák szakáknak neveztek, a hun birodalom után pedig hunokként jelennek meg az európai forrásokban, majd még később a Bizánci történetírók türköknek neveznek mindenkit (minket is), bár már Hérodotosz is megkülönböztetett négyféle szkítát.

          Habár a szkíta régészeti leletek tele vannak (arany)szarvasábrázolással, melyekben a hátratekintő („üldözött”) szarvasok is gyakoriak, írásbeliségük hiánya miatt nem ismerünk valódi szkíta szarvas-legendákat, bár bizonyosan sok meséjük, mondájuk lehetett róluk, hiszen magukat egy szarvastól származtatták. Fodor István szerint a szaka (a név, amelyen a perzsák emlegették őket) azt jelenti szarvas nép. Úgy hitték, a szarvasok felgyorsítják a halottaik lelkének útját a másvilág felé. Ez magyarázat az eltemetett lovak fején talált agancsos fejdíszekre, amelyeket a pazyryki lelőhelyen találtak. Megkülönböztetett figyelmet igényelnek azok a szarvasok, amelynek agancsain az elágazásokat egy-egy lángnyelv ábrázolja. A keresztény legendák (közöttük a miénk is!) „gyertyás” szarvasagancsai erre emlékeztetnek.

          Szíciliai Diodorostól annyit tudunk róluk, hogy egy Skythes nevű király két fia Palos és Napes, a pal és nap népek őse. Plinius Apalaia Napalaei néven említi őket. Ám az egykori szkíta leletek környékén sok az olyan (csoda)szarvas-legenda született, amelyben két testvér üldöz egy szarvast, majd két rokon nemzet őseiké válnak.

          Egy kazah monda szerint „Madjar és vitéz testvére szarvas-vadászatra indult az Atil (Volga) folyó partjáról. Egy díszes szarvast követve Madjar eltévedt, egy távoli területen letelepedett, családot alapított. Tőle származott a madjar nép. Testvérét idegen népek fogták el, akik őt megölték és kettévágták.”

          Az ujgur legendában egy ujgur császár fiai, Tartar és Mongli is szarvast üldöztek, ők lettek a tartárok és mongolok ősei.

          Japán felfedezése is két szarvast üldöző testvér története, akik összevesznek a szarvas eltűnése után, szétválnak, s végül az egyik megtalálja az új hazát.

          Egy kirgiz legenda szerint a kirgizek békésen éltek az Ene-sai-on (Szarvas-anya-folyó = Jenyiszej) túl. Az ellenség alattomosan megtámadta településeiket, kiirtottak szinte minden ott lakót. Akiket nem öltek meg, elhurcolták rabszolgának. Csak egy fiú és egy lány kerülte el ezt a sorsot. Őket a csata idejére elrejtették őket az erdőben. Amikor az ellenség mégis rájuk talált és vízbe akarta fojtani a gyermekeket, a fák között meg­jelent a csodálatos Bugu-Ene, a fehér Szarvas-Anya, Ene-sai úrnője, megmentette őket, elvezette erdejébe, és felnevelte őket, majd elvezette az Issyk-Kul (a hőforrásokkal táplált Meleg-Tó) partjára. Ők a mai kirgizek ősei.

          A doni kozák legenda szerint egy nap, gonosz nomádok elől Meotisz-tavának mély vizeihez hátrálva, a vadászok észrevettek egy fehér szarvast a partközeli vízben, amely agancsaival integetve hívogatta őket. A vadászok siettek a szarvas után, „aki” ügyesen ugrált az egyik domborulatról a másikra, mutatva az embereknek a szemek elől rejtett gázlót. Amikor a vadászok átkeltek a tavon, a szarvas eltűnt, elzárva a gázlót a gonosz nomádok elől. Ezért, a déli független-szabad kozákok örök emlékeztetőül címerükbe foglalták a Meotisz lakosait védelmező szarvast…

          Az oguz-török legendában Bamsi Beyrek az őzet egy piros sátor előtt öli meg, de amikor belép a sátorba, megismeri későbbi feleségét Banu Chicheket.

          Uray-Kőhalmi Katalin összegyűjtött néhány motívumot az evenkik, tunguzok, altáji törökök, hakaszok mitológiájából, amelyek mind az életfához és a csodaszarvas vadászatához, üldözéséhez kapcsolódnak. Csak egy példa: Egy evenki legenda szerint a mennyek fia (Hallan Uola) a szarvast a tejúton üldözte.

          Bár csak részben szarvas-legenda, Dzsingisz kán származáslegendájában Batacsikan a mongolok ősapja egy szürke farkas és egy szarvasünő nászából született. E legenda már egyszerre két „szent állat erejével” ruházza fel a mongol vezetőket.

          Ha már szinte mindegyik altáji nép származáslegendája egy csodaszarvast üldöző testvérpárról szól, levonhatnánk a következtetést: íme, a török-hun eredetünk ékes, megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka! A valószínűleg alán gyökerű, Szent Hubertusszá metamorfozálódott Nyugat-Európában népszerű Szent Eustáchiusz legenda viszont óva int. Jó példa arra, hogyan terjedhet egy legenda azonos (keresztény) kultúrkörben, bár nem azonos nemzetekről (azonos nyelvű közösségekről) van szó. Az agancsán gyertyákat viselő csodaszarvas is megjelenik a bolgár koledában, nemcsak nálunk. Egy másik figyelmeztető analógia a szőke, magas finnek és az alacsony, barna számik (lappok) nyelvrokonsága, akik már első pillantásra más rasszhoz tartoznak. Nyelvátvételről van tehát szó. Ám a legfontosabb elv, amit Uray-Kőhalmi Katalin megfogalmazott: „Az eredetmítoszoknál nem annyira a narratíva tartalmazza az etnikum eredetére vonatkozó adatokat, hanem az is, hogy a narratíva egyes elemei milyen kulturális környezetből származnak.”