Apáti Kovács Béla : Dióban lakó tündér

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren, ott ahol a kurta farkú kismalac túr, élt egy pöttömnyi tündér. Olyan kicsi volt, hogy egy dióhéjba belefért a háza is, és még egy parányi kertecske is tartozott hozzá.

Egész nap a virágait gondozta. Este, amint végzett a munkával, leült a kertben lévő kispadra és onnan gyönyörködött szépséges virágaiban.

Így ment ez hosszú éveken keresztül. A tündér még csak véletlenül sem gondolt arra, hogy egyszer ennek a csodás életnek vége szakad.

Pedig ez történt. Alighogy pirkadt, hirtelen a dió megrázkódott, mintha földrengés lett volna. A tündérnek még annyi ideje sem maradt, hogy utánajárjon, miért fordult fel a világ.

Egyszerű volt a válasz. A diót egy madár találta meg és a csőrébe kapta. Repült, repült vele erdők, mezők felett, és már azt hitte, sohasem érkeznek meg.

A hosszú utazás után újból nagyot rázkódott a dió, valami keményre huppant, és gurulni kezdett megállás nélkül.

Szegény tündér úgy megszédült a sok pörgéstől, hogy alig bírt talpra állni.

— Hol vagyok? — kérdezte kíváncsian a fejét fogva.

Elhatározta, hogy kikandikál, hová is került. Ez nem volt valami egyszerű feladat. A dió héja szorosan tapadt egymáshoz, és csak nagy nehézségek árán sikerült neki egy parányi rést találni, hogy kidugja a kobakját.

Igen csak elcsodálkozott, amikor körbenézett. Egy hatalmas város közepén találta magát. Ilyet még sohasem látott. Igaz öreganyja mesélt egy olyan helyről, ahol rengeteg, magas ház van és a házakban fura lények laknak. Ezeket a lényeket embereknek hívják.

— Vigyázz, kicsi tündér! Nem minden ember jó — figyelmeztette őt. — Nem árt tartani tőlük!

De erről most a tündér megfeledkezett. Az utcán rohangáló emberek olyan murisak voltak, hogy szemét nem bírta levenni róluk.

A közelben látott egy kislányt, aki egy fura, négylábút sétáltatott. Vajon ez a négylábú is ember? — kérdezte elgondolkodva a tündér magától. — Mi lenne, ha odamennék hozzájuk és megkérdezném?

A tündéreknek tilos volt nyilvánosan mutatkozni emberek társaságában. Aki ezt megszegi, azt a tündérek tanácsa megbünteti. Valójában nem tudta, mi lehet a büntetés. Eddig ez nem nagyon érdekelte. Azt hitte, vele ilyen úgysem fog megtörténni. Ő mindig a dióban fog lakni és gondozza a virágait.

Tanácstalanul kuporgott a dióban, és egyre jobban vágyat érzett, hogy megismerje a kislányt és a négylábú barátját.

Egy nagyot nyújtózkodott, mire a dió szétpattant, és feltárult előtte egy új világ.

Kissé félve a kislányhoz lépett. Igaz, a négylábú fura lény nem barátságosan fogadta.

— Mi van Blöki? — kérdezte a kislány, és körbenézett. — Miért morogsz? Mit látsz?

A kutya nem tudott beszélni, és így továbbra is mérgesen morgott.

A tündér megrettent a haragos ebtől, és már nagyon bánta, hogy ismerkedni akar az emberekkel, a többi tündér tiltása ellenére. De most már nem lehetett visszabújni a dióba, ahol olyan jó és csodás élete volt.

Elfutni sem volna értelme, mert a négylábú úgyis egy szempillanat alatt utolérné, ha akarná.

A kutya nem hagyta abba a morgást. Gazdája tüzetesen vizsgálni kezdte, mi lehet ennek az oka?

Néhány másodperc elteltével meglepődve felkiáltott:

— Nini! Egy parányi emberke van a földön. Olyan kicsi, mint egy babszem. Ne ugass, Blöki! Még megijeszted, szegénykét.

A kislány óvatosan felemelte a tündért és a tenyerébe tette, majd megkérdezte tőle:

— Ki vagy te? Honnan jöttél? Még sohasem láttam ilyen pöttöm teremtést.

A tündér félve a kislányra nézett és összeszedve minden bátorságát felelte:

— Tündér vagyok és ez idáig ott, abban a dióban laktam, amely a bokor mellett van. Kérlek, szólj erre a négylábúra, hogy ne vicsorogjon rám! Előbb is majdnem felfalt.

— Áh, Blökitől nem kell félni. Barátságos, aranyos állat. Gyere, simogasd meg! Meglásd, nem fog bántani!

— Tényleg? Nem szeretném, ha bekapna.

— Higgy nekem, kutyuskám nem tenne ilyet! Szeret játszani, igazi, jó barát.

 

Eleinte kissé félve nyújtotta kezecskéjét a tündér a kutya felé, de amikor bebizonyosodott, hogy a kislány igazat mondott, felbátorodott. Végül még a kutya hátára is felült, amit az állat békésen tűrt. Olyan volt, mint egy szelíd hátasló. Odavitte a tündért, ahová parancsolta. Mellettük futott a kislány, és szünet nélkül csacsogott. Minden érdekelte a tündérekről, és azt szerette volna, ha ők ketten ezentúl jó barátok maradnának.

— Félek, hogy ez nem lehetséges — szontyolodott el a tündér. — Szerintem már így is kikapok, amiért szóba álltam veled. Hidd el, én is azt szeretném, ha barátok lennénk. Még soha az életemben nem éreztem magam ilyen jól, mint veled.

Ez a kislányt nagyon elszomorította, és majdnem elsírta magát.

— Akkor ez azt jelenti, hogy mi többé nem találkozunk? — kérdezte pityeregve.

— Azt hiszem, igen. Nézz fel az égre! Látod ott azt a nagy sötét felhőt?

— Igen.

— Már jönnek is értem a Tündérország zsandárjai, hogy megbüntessenek. Soha többé nem jöhetek le ide hozzád a földre. Örökön örökké egy kicsi odúba leszek bezárva.

A tündér alig fejezte be, amikor a kislány szeme felcsillant és reménykedve mondta:

— Kitaláltam valamit.

— Ugyan, mit tudná kitalálni a tündérzsandárok ellen?

— Elduglak a kötényem zsebében. Meglásd, ott nem talállak meg azok a gonosz zsandárok!

— Gondolod, ez segít? — nézett a tündér a kislányra.

— Nagyon remélem. Múltkor is így mentettem meg egy kismadarat, aki kiesett a fészkéből. Gyere, gyorsan búj bele a kötényem zsebébe!

A tündér egy pillanat alatt beleugrott a rejtekhelyre, és néma csöndben maradt.

Jöttek is a tündérzsandárok. Lett olyan nagy égzengés, hogy az ember majd megsüketült tőle. Futottak ide, futottak oda, mindent felforgattak a tündérért, de sehol nem találták. Igaz a bokor alatt ráleltek a szétnyílt dióra, amelyből már rég eltűnt a keresett személy. Ez nagyon feldühítette őket. Még egy ideig dúltak -fúltak, megcibálták a fák, bokrok leveleit, de egyiknek sem jutott az eszébe belepillantani a kislány zsebébe. Végül kénytelenek voltak elmenni dolga végezetül.

Amikor a helyzet újból nyugodt volt, a tündér óvatosan előbújt és aggódva kérdezte barátnőjétől:

— Mi lesz most ezután? Mi lesz velem? Hol fogok lakni? Ugye tudod, nem mehetek vissza Tündérországba. Különben is minden tündérvarázslatomat elveszítettem. Jaj, Istenem, mit tettem!

A kislány vigasztalón megsimogatta, és még Blöki kutya is barátságosan csóválta a farkát, mintha csak azt jelezné, nem kell félni. Gazdája majd minden gondot megold.

— Nem leszel fedél nélkül, hazaviszlek — mondta. — Van nekem egy babaházam, abban ellakhatsz, ameddig csak akarsz.

Ez már tetszett a tündérnek is. Boldogan ugrált örömében a barátnője tenyerén.

Tény, ami tény, többé már nem lehet tündér. Elveszítette a varázserejét, de sebaj, mert egy igaz, őszinte barátság mindennél többet ér. 

 

Legutóbb szerkesztette > Apáti Kovács Béla
Szerző Apáti Kovács Béla 180 Írás
Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.