Győri Irén : Vica és Csin történetei – I.

– Képzeljétek, eladtak. Pénzért odaadtak egy idegennek. Engem meg se kérdeztek. A mamámat se kérdezték.

 

Részlet egy tinilány és egy kiskutya kalandjairól készülő kisregényemből

 

 

Amikor a szüleimtől kaptam, nem gondoltam, hogy közös történetünk még írásra is késztet majd. Világéletemben szerettem az állatokat, de a kis szőrmókkal nagyon különleges kapcsolat alakult ki közöttünk. Én tizenöt éves tini lány voltam, amikor a gondjaimra bízták. Anyukám szerint éretlen voltam egy élőlény gondozására, de engedett makacsságomnak és látszólag megbízott bennem. A kiskutya gyönyörű volt, egy nagyon szép csinpincs kan. Szőke-fehér. Még alig emelte meg a kis hasát apró négy lába. Eleven, érdeklődő, talán hét hetes lehetett a kis kölyök. Berendeztem neki egy kényelmes kartondobozt. Eleinte nem akarta elfoglalni a helyét, kimondottan utálta a dobozt, állandóan rajtam lógott, egyetlen percre sem tudtam tőle elszabadulni. Még a toalettre is velem akart jönni. Ha betettem a dobozba, kegyetlen nyafogással, sírással számolhattam.

Akkor jutott eszembe, hiányozhat neki a társaság. Hiánypótlónak nekiadtam az én kedvenc gorillámat, egy fekete, csúnya, szigorú tekintetű szőrből és bőrből készült nagy majmomat. Gorilla nagyobb volt az én öklömnyi kiskutyámnál. S láss csodát, a kiskutya elfogadta a csúnya majmot. Hol rá, hol mellé feküdt, birkózta és dögönyözte. Akkor még nem tudtam, hogy miért fogadta el, de már két barátja volt. Gorilla és én. Eleinte nem volt igazán neve, mert semmilyen megszólításra nem akart reagálni. Én pedig olyan nevet akartam adni neki, amit szeret és elfogad. Úgy mondanám, hogy sokáig nagyon sokféleképp hívtam. Azután ő megtanulta az én nyelvemet, én pedig megértettem az övét. Lassan nem csak érintéssel, hanem szavakkal is kezdtük egymást érezni. A kutyák a testbeszédet is nagyon jól értik és beszélik, igaz nyitottnak kell rá lenni mind a két félnek. Szóval másfél hónap alatt kialakult közöttünk egy olyan erős kapocs, ami egész életünkre összekötött bennünket.

Nekem, mint kamaszlánynak sok kedves dologról le kellett mondanom a kiskutya miatt, de olyan csodálatos perceket, órákat, napokat kaptam cserébe, ami nagyon sok kedves élményt adott. Nem akarok önző lenni, de azt hiszem, sőt tudom, nem csak nekem. A környezetem is nyert vele. A kiskutya iránti felelősség, komolyabbá és megfontoltabbá tett.

Viszont anyukám szavával élve késleltette a felnőtté válásomat. Azt mondta apunak, úgy látja, kevésbé érdekelnek a fiúk. Ami igaz is volt, mert nem akartam, hogy más is osztozzon velem az én kicsi kutyámon. Zita a barátnőm meg allergiás a kutyaszőrre, így sokkal ritkábban találkoztunk. Anyukám legnagyobb örömére, mert szerinte Zita felelőtlen, sokat csavarog a fiúkkal, aminek nem szokott jó vége lenni. Már legalább is anyukám szerint.

 

Ne higgye senki, hogy nem jó fej a mamám! Igazi jó csaj, de nagyon komolyan veszi az életet. Nem szokta azt hajtogatni, mint a nagyi, hogy „bezzeg az én időmben”. A mamám nagyon reálisan szemléli a világot, és azt akarja, hogy tanuljak, ami nekem nem is esik nehezemre, csak a matek, az nem az erősségem. Kis többlettel azért azt is legyűröm, de igazán csinálhatnának jobb tételeket. A múltkori dogátba is, amikor írtuk, azt írták, „bizonyítsa be”… Hát mit bizonyítsak én be, amikor már az ógörögök is bebizonyították, hogy miért, és hogyan. Szóval így állok én a matekkal. Megijedek, vagy zavarba jövök, és még azt is elfeledem, amiben biztos vagyok. Hát az ilyen trükkös tételek miatt nem szeretem én a matekot. Pedig Pálha tanár úr jó fej. Ha kell, többször elmagyarázza „a gyengébbek kedvéért”. Nem úgy, mint a Képes tanárnő, aki azt mondta, „a jó tanulókat tanítom, a többi meg azt szed fel belőle, amit tud, legfeljebb ismétel!” Hát nem borzasztó?

 

Visszatérek az én kicsi kutyámhoz.

Nagyon szépen fejlődött, és egyszer, amikor éppen simogattam, azt éreztem, hogy a kicsi mondani akar valamit. Kezdtem érteni, mit akar… azt mondani nekem, milyen nagyon szeret, de nem tudja elfeledni a mamáját. Meg az addigi élettörténetét mesélte el, amíg nem találkoztunk. Megértettem. Biztosítottam felőle, hogy ha ezután valamit elbeszél nekem, én leírom úgy, ahogyan ő elmeséli.

 

Legutóbb szerkesztette - Győri Irén
Szerző Győri Irén 170 Írás
2002. óta élek Battonyán. Az írás és olvasás nekem olyan mint a levegő, hiányában megfulladok! Szeretem a tornyot, és benneteket. Ez a világ legjobb menedéke!