Pápay Aranka : Összefércelt sorsok – 33.

No, és én? – (nosztalgia, így, sokadik új esztendő előtt)

 

Ozorán a huszonnégy óra kevésnek bizonyult a szerteágazó dolgaimhoz. A szakmámban sokszor dolgoztam éjszakába nyúló esteken, néha hajnalig is. Pihentető esti sétáim közben megállva, a szemközti szerelőműhely éjjeliőrével gyakran beszélgettem:

– Ahányszor körbejárok éjjel, magánál mindig világos a spaletta rése. Mikor alszik maga?!

A munka mellett azért volt más is az életemben.

Zsuzsa barátnőmtől gyakran jött az értesítés, hogy – ”Színházjegy van” –, olyankor pincehelyi barátainkkal, az ő kocsijukon utaztam a fővárosba. A Thália Színházba jártunk gyakran és a nyári előadásaikat is szívesen néztük meg, a nagy, európai népi eposzok feldolgozását a Körszínházban, ahol Kazimir Károly rendezett csodálatos darabokat.

Amit ott utoljára láttam, “A bal négyes páholy“, Bőthy László: Rátonyi Róbert és Fedák Sári: Esztergályos Cecília szereplésével. Rákosy Szidi szerepében az aranyos Turay Idával.

Ezek emlékezetes, szép kiruccanások voltak. Néhány mégis kicsit más emléket is hagyott bennem. Színház után előfordult, hogy az egész társaság beült valahová vacsorázni, vagy csak halk zene mellett megbeszélni a darabot, meginni valamit.

Egyszer egy zenés étteremben, két asztalt összetolva, jó hangulatban beszélgettünk az előadásról, közben hol az egyik, hol a másik pár állt fel táncolni és az fel sem merült egyikünkben sem, hogy mellőlem ne menjenek el, de soha nem hagytak ott egyedül ülni. Amíg mindegyik hölgyet többször táncba vitte valamelyik lovag az asztalunktól, nem is gondoltam rá, hogy feltűnök azzal, hogy kitartóan ülök, de néha nem tudva ellenállni a dallamoknak, „belül táncolok”, öntudatlanul mozdulok is a ritmussal…, hisz minden porcikámban visszhangzott a zene.

Egy ideje éreztem, hogy kitartóan figyel valaki, meg is találta a szemem. Magányosan ült egy asztalnál – már a vacsorája romjaival –, amikor én ismét egyedül maradtam egyik barátunkkal. Nehéz volt kerülni azt a kitartó tekintetet, szinte vonzott.

A férfi el is indult az asztalunk felé. Kicsit megszeppentem…

Velem szemben állt meg. Udvariasan köszönt, mondott is még valamit, de én azzal voltam elfoglalva, hogy magamban „elemeztem”: Csinos, harmincas, jól látható, hogy nem „kiöltözött”, hanem ez a kellemes benyomású külső a mindennapi megjelenése.

– Uram, megengedi, hogy a hölgyet felkérjem? – és máris meghajolt felém…

– A hölgy nem táncol – hallatszott egyszerre nem egy szájból. A társaságunk több tagja mellettünk termett a táncparkettről is.

Dermedten ültem. A többiek zavartan néztek rám, Jancsi a pincehelyi barát a rá jellemző, ragyogó arccal jegyezte meg:

– Nincs mit csodálkozni, nagyon jól nézel ki, mi meg látszólag petrezselymet árultatunk veled.

Több bók is elhangzott, ám én a megbántott férfit figyeltem. Fizetett, az italát is az asztalán hagyta, úgy ment el, hogy még rám pillantott, mintha szomorú-sértetten biccentett volna felém… Sokszor visszatért ez az emlék.

Akkor is, amikor Siófokon bementünk egy bárba, hogy elmondhassuk: ott is voltunk.

És ültünk, majdnem ugyanazzal a társasággal. Még korán volt, csak gépzene szólt. Berry WhiteMy first, my last, my everything – bársonyos hangjainál addig akartunk ott tartózkodni, amíg nincs műsor, mert aztán drágább még az ital is, de fogyasztás nélkül nem néznek minket szívesen.

Elindult a pulttól egy vendég és mellettem landolt.

– Pardon, hölgyem, elvihetem táncolni? – kicsit csukló hangon, enyhén imbolyogva.

A fiúk egyszerre siettek kimenteni, de a férfi felcsattant:

– Miért apuskáim? Azt hiszitek, én nem vagyok úriember? Semmi baja nem esik a szép kisasszonynak! – dőlt neki egy szék háttámlájának bókoló fejjel. Még a pincér is a segítségünkre sietett.

Amikor sikerült elküldeni, visszaült a bárpulthoz és rendelt. Rövid idő alatt hulla részeg lett.

Nekünk viszont el kellett volna mennünk. Tudtam, nem kérhetem, hogy várjunk, míg elmegy, vagy amíg kidobják a nem kívánt lovagomat. Életem legkínosabb vonulása következett! Félhomályban sem tagadhattam le a botomat. A bamba képe és ahogy – kezében a pohárral – elakadt a dohogó szava, szintén feledhetetlen.

Berry White-tól azért, azóta is szeretem:

A társasággal sokat jártunk a gemenci- és kisszékelyi erdőbe és távolabbra is. Hihetetlen, hogy győztem le a dimbes-dombos terepet. Zsuzsába karolva sikerült.

Gemenci erdő, Árpi a tűzfelelős

Otthon minden nap járkáltam egy órát a Sió-hídon. Ezekre a sétákra nem csak bíztattak anyuék nagypapa napi programját  emlegetve jó példának, aki ezt soha ki nem hagyta volna, de apu is elkísért néha és elcsalogatott egy-két kilométerre is.

                         

 

Incinek, új barátnőmnek családja ellátása foglalta le a szabadideje fő részét, de a postahivatalban ledolgozott nyolc óra után ő is szívesen tett nagyobb sétát a friss levegőn. Vele a Sió-hídon, sok-sok üdítő beszélgetésben osztottuk meg bánatunkat, örömünket.

Életre szóló barátságok születtek a hétfői kézimunkakörben, és az Iparos Klub lassan átalakult – több kereskedő-, a postamester- és néhány baráti házaspárral kibővült –, Barátság Klubbá átnevezett kitűnő társaságában.

 Buszkirándulások és a környék erdeiben, szőlőiben rendezett kellemes délutánok színezték a hétköznapjainkat.

Az eseménynaplót én vezethettem. Ha szerényen is, de részt vettem Ozora kulturális életének egyes részeiben. Beiratkoztam egy szakkörvezetői tanfolyamra is, de annak életem nagy fordulata vetette végét. Azonban a kultúrpolitika árnyoldalait, a tiltásokat és a kétes támogatást is közelről volt szerencsém tapasztalni a ’70-es évek második felében!

Pincepartin, középen én a szüleimmel és Kultúrkával

 

Összejöveteleink színtere, a szegényes Kultúrházzá kinevezett hajdani szép polgárház, aminek a fűtése és világítása is a kultúrára fordítható keret megpróbáltatása volt. Furfangok kellettek a fenntartáshoz. A kultúra őre volt Palánki László, az anyukám által Kultúrkának elnevezett hivatásos népművelő.

Hazatelepedésem után nem sokáig tudta elviselni, hogy engem mindig csak a munkaasztalomnál talál, amikor hajat vágatni jön apuhoz. Egyre gyakrabban jött be beszélgetni, egymás után hozta előbb a nemrég alakult klub, majd – az asszonyok kívánságára kitalált – kézimunkakör meghívóit. A postás házaspárral négyesben elég sok időt töltöttünk együtt a klubfoglalkozásokon kívül is. Arra gondoltam, jó lesz vigyázni, ebből nem szabad semmi messzemenő következtetést levonnom!

Aztán nyolc évig tartó, viharos kapcsolat lett belőle.

Amikor a tűz és víz találkozik, abból nem sok jó következhet. Ez a két elem vagy kioltja egymást, vagy robbanást okoz, esetleg gőz lesz belőle, ami hatalmas gépeket képes mozgatni, de el is szállhat a semmibe. Van egy közmondás is: „Lassú víz, partot mos”. No, a víz az akkor nem én voltam!

Egy meggyötört, széteső lelkű, önbizalomhiányban élő ember kinyújtott kezére találtam.

Végülis kaptam sok-sok szépet is ettől a kapcsolattól. El kellett hinnem, hogy abban a sivatagban – amiben élni kényszerítette őt az akkori rendszer – én voltam a „homok alatt rejlő kút, aminek a sugárzása széppé teheti a sivatagot”. Nem az én szavaim ezek, ezt hallottam tőle a Kishercegből idézni folyton, akkor is, amikor a gyermekkoráról, családjáról beszélt… Egyre többször kellett nyugalomra intve elűznöm a keserűségeit is, megértésemre, bíztatásomra – úgy tűnik – igényt tartott.

És mi kell egy nőnek?

Sok vitában össze is csaptunk, nekem nagyon nem tetszett az a mód, ahogy szolgát igyekeztek csinálni belőle, és ahogyan ezt hagyta, – látszólag ellenkezés nélkül – elfogadta. Éhbérért, eszközök biztosítása nélkül, látástól vakulásig kihasználták. Lehet, hogy nem elég jó szisztémával – mert ha kiborult, nem szállt szembe senkivel, inkább leitta magát, de aztán – egy álmodozó megszállottságával folytatta a sziszifuszi munkáját.

Nekünk nem volt elég a találkozás, sok levelet is váltottunk.

Egyszer meglátogatott Csibi barátnőm az új Hycomatját bemutatni. Laci ajánlotta fel, hogy a Tolna megyei nevezetességekhez elkalauzol bennünket. Az úton szóba jött a barátnőmmel folytatott levelezésem.

– Szeretnék én azokba a levelekbe betekinteni…– mondta Laci.

– Az nem fog sikerülni, mert én nem őrzök meg leveleket – válaszolta Csibi.

– Az bizony nagy kár! – nézett ő jelentőségteljesen.

– Nem állítanám, hogy maga egyértelműen örülne a tartalmuknak – intette le a barátnőm, mert bizony volt azokban rá panasz is bőven.

Másnap megkérdezte:

– Miről szólnak azok a levelek?

– Mindenről, ami foglalkoztat.

– Ha csak félig olyanok, mint amiket én kapok tőled, azoknak egy méltó helyen kellene várniuk, hogy egyszer kiadja őket valaki…

– Szent Ég! Csak nem gyűjtöd a leveleimet?

– Nincs az a pénz, amiért meg tudnám semmisíteni őket!

– Na, ne! Ide figyelj: Most azonnal hozd vissza nekem mindet! Majd én szépen elégetem… Még hogy kiadni! Még mit nem!

Megfogta a két vállamat, erősen, szinte fájt:

– Ha még ezt is elveszed tőlem, akkor nekem semmim nem marad ebben a sivatagban.

– Mi az, hogy „is”? Még mit veszek el én tőled?

– Hát épp ez az! Ha van valami szép ebben a gyalázatos életben, azt csak tőled kaptam!

Ezzel a perspektívák nélküli múltidővel tudott csak igazán kétségbe ejteni.

Hosszú, nyáresti sétáinkon, ha a nehézkes járásomra hivatkoztam, akkor mindig a Kisherceg rókájának titkára hivatkozott:

“Jól, csak a szívével lát az ember. Ami lényeges, az a szemnek láthatatlan”…

A karjára támaszkodva néztem fel és – gyakran épp’ akkor – leszaladt egy csillag, valami előérzettel mindig megborzongtam.

Azelőtt, ha leesett a hó, síkosak lettek az utak, engem hat lóval se lehetett kimozdítani, de vele gyalogoltam húszcentis hóban is. Egy koratéli estén rejtélyes mosollyal jött be Laci a kézimunka szobába.

– Hölgyeim, kint minden hófehér!

A többiek ovációi mellé én ijedten kaptam fel a fejem. Az ismert csitító pillantásával nyugtatott meg. Aztán amikor szétoszlott a társaság, mindenki a párjába karolva boldogan taposta a friss, lágyan ropogó takarót, én féltem.

– Várj – szólt Kultúrka, és a szabadba vezető síkos, hat betonlépcsőre kis futószőnyeget hozott ki a meleg irodából. Azon baj nélkül lelépegethettem. Következett a védett, száraz, boltozatos kapualj, „de mi lesz az utcán?” – Ahogy a kapun kiléptünk megszólalt, karját egy magvető mozdulatával ívelve:

– Akit nagyon szeretnek, annak utat vágnak.

– Apu…? – néztem meghatottan.

– Bizony ő volt itt nemrég.

Körülbelül három-négyszáz méterre laktunk a kultúrháztól. Amikor a havazás csillapult, apu fogta a széles kézi hótoló lapátját és a kapunktól a „kultúr” bejáratáig letolta a havat a járdáról. Aztán beszólt Lacinak, hogy majd ő nyugtasson meg engem, és ment haza anyuhoz, várni bennünket. Nekik nehéz feladat volt másnak átengedni a gondoskodást – rólam, de azért volt, akiben megbízott. Anyu soha nem mutatta ki, de ő bizalmatlanul nézte ezt a kapcsolatot. Valamit megérzett?

Szívet melengető, jó érzéssel néztem a tél addig nem látott csodáját és kötelezően karoltam lovagomba. Apró csillagocskák szitáltak a halvány utcai lámpák fénykörében. Mélységes, puha csendben aludt a falu az égből küldött, fehér paplan alatt.

Pár ház után meg-megálltunk, bámultuk a kristályos-tisztává varázsolt világot. Körbenézett, mögénk mutatott:

– Nézz csak vissza! Te még a hóra is hímezel!

Én a jobb lábammal enyhén kaszáló mozdulattal járok. Ez a mozdulat íveket húzott a puha hóban, a ballal lépve pedig egy-egy pöttyöt hagytam a félkörök alatt.

– Tényleg olyan, mint a slingelés… – nevettünk.

Felnéztem. Messzi magasból, sűrűn szállt a sok-sok hidegen szúró pihe, de azonnal langyosan olvadt az arcomon… Beszippantottam az orrot összehúzó, friss illatú fagyos levegőt.

– Nézd! – látta meg Laci a templom tornyát.

Hósipka alól homályosan és aranyos színben derengtek át a szállingózó csillámfüggönyön a kivilágított toronyórák.

Akár egy régi, giccses, de gyönyörű képeslap. Nagyanyám féltve őrzött kincsei közt láttam ilyent.

– Mint a mesében!!

Otthon élesre faragott lécdarab várt a verandán, amivel Laci lekaparhatta a talpamra tapadt havat. Apu készítette oda, hogy az előszoba kövén el ne csússzak majd…

Kirándulás Szegedre – a Dóm előtt

 

Palánki szerette Ozorát, az átlagos ozoraiak szerették is őt, de hangadó rétegben voltak ellenségei. Egy pedagógusnő így fogalmazta meg jellemzését róla:

– Lacinak megvan az a képessége, hogy az íróasztalán felhalmozott semmiségekkel elhitesse magáról, hogy lázas tevékenység közepén találjuk. – A felettesei nyomorogni hagyták. Személyes segítséget el sem fogadott – senkitől, nem bízott senkiben. Egyszer kapott egy hírt, egy ajánlatot; a község, ahol a főiskola után rövid ideig tanított, történelem-magyar szakos tanárt keres.

– Lakást és elég jó fizetést, nyugodt életet ígérnek. Közel is van ide…

– Fogadd el – néztem félre.

– Ez itt egy sivatag, de valahol rejti a kutat, ami nem ereszt – volt a válasza és maradt.

Egy rossz helyen elhangzó, zokon vett mondatáért aztán keserű bűnhődés járt. Azért jól meghurcolták a kultúrost úgy, hogy az ország nyugati végén talált csak menedéket. Ahol viszont tárt karokkal fogadták a képzett népművelőt.

Ezután már – mint egy másik, de kevésbé szép mesében – „hol volt, hol nem volt…” Amikor túl sokáig nem jelentkezett, már azt hittem soha nem is látom többé, akkor rögtön megjelent.

“Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon…” – próbálta költőien enyhíteni vétkét. És én türelemmel vártam, amíg hittem.

Amit nálam láthatott az, az engem óvó család és az örömmel végzett, sok-sok munkám…

Érte is elhagyhattam volna mindezt, de én előle, a fel- és eltűnései elől menekülve, a nyugalmat választva hagytam el, mert költészet nélkül keveset érne az élet, de a megéléséhez kevés idézgetni. Biztonságra vágytam, ahol én irányíthatom az életem.  

   Komolyan kellett vennem, hogy végét vessek ennek a kapcsolatnak, mert szívpanaszokkal kerültem kivizsgálásra. Megint a kórház magányában tudtam elgondolkodni, hogy életem fontos döntését meghozzam. 1979 májusában egy különös véletlen hozott össze azzal az emberrel, akihez még az év augusztusában feleségül mentem.

    Strúma műtét után, legyengülve kerültem haza, az elhatározás hirtelen jött, két érett ember józan döntése volt és tudatos elfogadása egy másik embernek – a kialakult rigolyáival együtt, de ezt a házasságot mégsem bántam meg soha.

Férjemet a sok éve betöltött munkahelye kötötte, én a mobilabb működési engedéllyel, nem kívánt emlékektől űzve követtem őt Jászberénybe, talán fel sem fogva, mit mindent hagyok el; az addig építgetett otthonomat…

Miután férjhez mentem, postás barátnőmmel sokszor beszélgettünk telefonon. Ők addigra Somogyba költöztek, gyakran látták vendégül Palánkit. A férfiak megőrizték a barátságot, én soha többé nem láttam, minden hidat felégettem, amin megközelíthetett volna.

    Incivel az egyik beszélgetés furcsán visszhangzott a kagylóban és utólag vallotta be: hárman voltunk a vonalban. Laci némán tartotta a másik kagylót, csak a hangomat akarta még hallani.

    Kár… én akkor már minden indulat nélkül tudtam volna beszélni vele.

Az ő története jó tizenöt évvel a szakításunk után azzal végződött, hogy kárpótlást csak az „új szelek” hozhattak neki, alaposan megkésve, mégis, még épp’ időben; amikor is ’95-ben a kultúra szolgálatáért – halála előtt alig egy évvel – “Fehér Rózsa” díjra terjesztette fel a hálás községe. Erről én szintén Inci barátnőmtől értesültem, mint arról is, hogy olyan nagybetegen vette át a díjat a szegény sorsú Kultúrka, hogy egy év múlva meg is halt.

1996-ban fülig ültem a fürdőhabban, amikor megszólalt a telefon. Férjem vette fel a kagylót.

– Egy Palánki nevű férfi téged keres. Mit mondjak? – Nekem megállt a kezemben a szivacs.

– Hogy hívjon fél óra múlva. – Aztán felgyorsítva magam, siettem a készülékhez ülni.

– Hát mégsem halt meg ez a Palánki úr? – incselkedett a férjem.

– De bizony meghalt. Ez csak a testvére lehet.

– Na, azéért! – intett Sanyi mosolyogva, mert neki nem volt ismeretlen a név és az egész történet sem.

A várt első csengetésre a fülemen volt a hallgató. Valóban, az öccse keresett.

– Árulja el, hogyan talált rám?

– Pápay Arankát kerestem Ozorán… ott mondták…

– Fogadja részvétem – kezdtem…

– Köszönöm, de nem csak a részvétét. Mi vagyunk a bátyám örökösei, még ha soha nem is tartottuk a rokonságot. Annyit tudtunk, hogy szerencsétlen élete volt. Soha senkije… Úgy is halt meg, ahogy élt. A tiszta ruhákat vitte haza neki egy néni, aki mosott rá. A fotelban, könyvvel a kezében ült, körülbelül egy nappal előtte állt meg a szíve… Még a rádiója is szólt.

Összeharapott szájjal hallgattam Palánki Csabát. Nem akartam engedni a feltörő emlékeknek!

– Itt tetszik lenni még? – kérdezte.

– Igen… Folytassa.

– Nem örököltünk mást, mint rengeteg könyvet. Köztük találtam egy dobozt. Benne fényképeket és egy szalaggal masnizott levélköteget.

– Jaj, csak nem… ?

– De, igen. Ezért kerestem meg. Kibontottam, bele akartam olvasni. Utólag kérek bocsánatot: Nem tudtam letenni a leveleit. Én egy – a nejem szerint – zord ember vagyok, mint mindegyik Palánki. Csak akkor kényszerültem letenni, amikor sírtam, mint egy gyerek. Mi alig találkoztunk, szinte semmit nem árult el az életéről a testvérünk. Azokból a levelekből tudtuk meg, milyen sanyarúan is élt. Most a feleségemmel szeretnénk megköszönni magának Aranka, hogy azokat a szép éveket adta a bátyámnak.

– Az kölcsönös volt… – nyögtem.

Eszembe jutott, mik voltak a kedvenc verseink. Egy Vajda János költeménnyel – bármilyen gyönyörűnek is találtam és szerettem – fel tudott dühíteni.

– Mi az, hogy ”Húsz év múlva”? Közben nem lesz semmi? – csattantam fel egy kis álsértődéssel.

Mi volt ez akkor? Jóslat? Majdnem kereken itt van a megjósolt húsz év!? És mi volt a viselkedésében az akkori sok ellentmondás, amit már nem tudtam tovább elviselni?

Soha nem fogom eldönteni, igaz volt-e, amit igaznak akartam hinni, és nem valami addig titkolt ok, hanem a férfibüszkeség –, valóban a szinte hihetetlen szegénysége, a kultúrház fűtőolajára és villanyszámlájára kiürített zsebei miatt, „egyszál öltönyben nem akart benősülni a készbe”. Vagy mert mint házas ember nem költhette volna minden pénzét a kultúr-intézményre?

Nem az ő sorsa volt inkább összefércelve…?

Egy újabb év elteltével kaptam csak meg a hozzá írt leveleimet Palánki Csabátéktól. Nem siettek eljuttatni hozzám.

Én sem siettem kicsomagolni. Féltem.

De eljött a nagy magányosságom ideje. Akkor aztán rajtam volt a sor.

Olvasásuk után rendeltem egy száraz virágcsokrot széles fehér szalaggal, amire ezt írattam:

“…egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, (akit) amit megszelídítettél.”

 

Miután elvitte a posta, többször jött a testvértől apró csomag, édességgel, gyümölccsel…

Palánki Csaba akkor azt kérdezte tőlem, hogy legalább én boldog vagyok-e?

Janikovszky Éva szerint:… a boldogság csak az összefércelt örömök fűzére.

Legutóbb szerkesztette - Adminguru

Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/