Fotó: Delacasse Kriszta
Ki siratja meg a fákat,
lombjuktól ha válnak?
Mulandó a levél,
– megannyi fakó remény –
vörösen, izzón, sárgán jajdulón
szédül le a sárba.
Tudod-e mit rejt a lomb zöldje,
a gyengéd ágacska, zsenge gally,
miért az édenbe, felfelé vágyik?
Miközben a gyilkos őszi szél
nem kímélve, cibálja zabolátlan.
A fák hordozzák álmaid. –
„Szeretlek” – a szív közepén karcolt jel…
Tudod-e, hogy a fák is könnyeznek,
hogy nekik is fáj a belevésett szó?
A „gyilkosokon” bosszút kiáll,
ha kiég a szív, reccsen az ág?
Eltűnik-e minden kérges seb, mi volt?
Ki siratja meg a fákat
s a szerelmeseket, ha válnak?
A suttogó lombra nem dob csókot a Nap,
bús dalommal magam maradtam.
Ringatózom az ökörnyállal.
egy álmom letűnt a nyárral…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:22 :: D. Bencze Erzsébet
