Apáti Kovács Béla : Ceruzamanó

 

Peti nem szeretett tanulni. Főleg, ha írásra került a sor, akkor ment el a kedve az iskolába járástól. Hadilábon állt a betűkkel. Kicsi ujjai sehogy sem álltak rá, hogy azt a sok betűt, ami az ábécében van, formálgassa, szavakat, majd mondatokat fabrikáljon velük.

Legszívesebben megszabadult volna minden betűtől. A ceruza sem engedelmeskedett neki. Minden egyes alkalommal kitört a hegye. Szegény nappapája megérte hegyezni azokat. Később vettek Petinek egy elektromos ceruzahegyezőt, de akkor meg a sok hegyezéstől a ceruza egykettőre elfogyott. Szinte minden héten újat kellett venni.

— Minek kell nekem megtanulni a betűvetést? — dünnyögött a kisfiú. — Ma már mindenkinek számítógépe van, és ott csak a billentyűzetet kell nyomkodni. Nem akarok kézzel írni. Jó lesz nekem a számítógép billentyűzete.

Szülei elmagyarázták neki többször is, milyen fontos az írás tudománya. Peti nem nagyon figyelt rájuk. Ilyenkor gondolatban elkalandozott, ki tudja, hol járt képzeletben. Az egyik fülén be, a másikon ki, amit mondott édesapja vagy édesanyja. Meg sem hallotta, mit mondanak.

Egyik nap az iskolában jó sok írnivalót kapott házi feladatként. Minden betűből egy-egy sort kellett írni gyakorlásként. Bizony, bizony ez nem volt gyerekjáték. A füzetének egy egész oldala megtelt vele.

Petinek már az „A” betű után megfájdult a keze. Amire a sor végére ért, legalább kétszer kellett a ceruzát hegyezni.

Nagyon unta a betűk gyakorlását. Úgy érezte, hogy sohasem fog a végére érni. Pedig szép, napfényes délután volt. Barátai várták a játszótéren. Milyen jót lehetne játszani ezek az ostoba betűk írása helyett. Édesanyja azt mondta neki, amíg nem végez a gyakorlással, addig nem lehet játszani.

— Ezt a rengeteg betűt estig sem tudom leírni. Barátaim, akkor hiába várnak a játszótéren, pedig megígértem nekik, hogy egy jót fogunk focizni.

— Sajnálom, kisfiam, amíg nem készülsz el a leckével, addig nincs focizás. Igyekezz leírni a betűket és mehetsz játszani! — válaszolta az édesanyja.

Peti duzzogva fogta a ceruzáját, szemében könnycsepp csillogott. Még csak a reményét sem látta, hogy a feladattal egyhamar elkészül. Különben is a „B” betűt olyan nehéz leírni. Annyi kanyargós vonal van benne. De akkor még arról nem is beszéltünk, hogy a külalakra is kellett ügyelni. Az iskolában a tanító néni ezt is nézni. Akiknek rondák, olvashatatlanok a betűi, azoknak ad egy nagy fekete pontot.

Bármennyire is igyekezett, az a fránya „B” nem akart sikerülni. Állandóan ki kellett radírozni, s helyette újat írni. Félő volt, hogy végül a sok radírozástól a füzet lapja kiszakad, és akkor ráadásul még az „A” betűt is újra kell írni.

Sírás fojtogatta a kisfiút. Minél jobban akarta, annál inkább nem sikerült. Sokszor a „B” betű olyan rondára sikeredett, hogy még Peti is megijedt tőle.

— Nem megy ez nekem — mondta magában szomorúan —, soha nem fogom megtanulni az ábécét.

— Dehogynem megy neked! — mondta valaki biztatóan.

Peti körbenézett, de senkit sem látott a szobában. Egyedül volt a tanszereivel.

— Ki szólt hozzám? — kérdezte.

— Én vagyok a ceruzamanó — hallatszott a vékonyka hang. — Itt ülök a ceruzád végén.

A kisfiú odapillantott és valóban a ceruza végén egy parányi ember formájú lény kuporgott.

— Mit akarsz? — kérdezte Peti.

— Segíteni akarok — válaszolta a ceruzamanó.

— Hogyan tudnál segíteni?

— Segítek leírni az ábécét. Megtanítalak szép, gyöngybetűket írni. Olyan szép, kerek betűk lesznek, hogy még a tanító néni is megirigyli.

Peti nem akart hinni neki. Azt hitte, hogy a ceruzamanó be akarja csapni. Az is talány volt számára, ezért mit kell tennie cserébe?

— Miért akarsz segíteni nekem? — kérdezte kíváncsian. — Mit kérsz érte cserébe?

— Tudod, kicsi barátom, nagyon megsajnáltalak. Cserébe meg csak annyit kérek, hogy legyél velem kicsit kíméletesebb, amikor kezedbe fogod a ceruzát. Ne nyomd olyan erősen a füzetre! Meglásd, ha lazábban fogod az íróeszközt, akkor a hegye sem törik ki olyan könnyen. Ezenkívül, ha mégis szükséges, hogy kihegyezd a ceruzát, ne olyan vadul csináld, mert az nagyon fáj nekem.

A kisfiú megígérte, hogy mindent úgy tesz, ahogyan a ceruzamanó mondta.

Eleinte kicsit nehezen indult be a betűk írása. De amint lázán, könnyedén tartotta kezében az íróeszközt, és nem nyomta erősen a papírra, mintha a betűk is szebbek lettek volna.

Nem beszélve arról, hogy észre sem vette, így milyen gyorsan megy az írás.

Maga sem akarta elhinni nem tellett bele fél óra, és már el is készült a házi feladattal. Édesanyja is nagyon elcsodálkozott, amikor megmutatta neki.

— Nem lehet igaz, hogy már készen is vagy. Bizonyára megint összecsaptad. Olyan betűket írtál, mintha macskakaparás lenne.

Vissza akarta zavarni a szobába, hogy írja le rendesen, de amikor meglátta a gyöngybetűket még a lélegzete is elállt.

— Ezt te írtad? — kérdezte meglepődve. — Ki segített neked?

— A ceruzamanó — válaszolta a ceruzája végén kuporgó kicsi lényre pislantva.

Természetesen ezt az édesanyja nem láthatta. A ceruzamanót csak a gyerekek látják, a felnőttek szeme ilyenre nem képes.

Peti köszönettel tartozott kicsi barátjának, aki megtanította szép, gyöngybetűket írni. Hálából ezért mindig óvatosan hegyezte ceruzáit.

 

 

 

(Kép forrása internet)

Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:21 :: Apáti Kovács Béla
Szerző Apáti Kovács Béla 193 Írás
Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.