Mottó: Barát és öröm is lehetne a nevével
fémjelzett nemiség, mint legerősebb
kapocs. Lépcsőjén Istenhez érünk,
vagy elég egy szerelmeskedés
a kiűzetéshez?
A zuhanás előtt, fent a csillagok között,
testemmel megálmodni testtelenséged…
Fehér betűivel eltölt bennünket a csend.
Kormos hajam tépte – már átlényegült,
végtelennyi papíron gyakorlott – kezed,
és úgy tart téged combom kétfelől,
mint képlékenység a termékeny időt.
Egyre változnak a színek. Átvilágol
– ahol nemrég még mellkasod volt –
már belém lehelted minden éhedet.
Ajkamról csepegjen minden szavad,
mit lenyelni annyi, mint tisztává válni.
Bírj el légnemű férfi, belőlem ódázkodj.
Tépjél belőlem íráshoz tollat; ereimben
a vér legyen tintád, írd át a múlt ködét.
Karjaim közén már gömbölyül a fény.
Világítasz, mint Holdtól a Nap, rólam
elrugaszkodni lehet-e szabadabb, mint
a két szárny közé szorult könnyű lélek?
Szórt hamu, sorsnyi élet köldökömben;
mit eddig gondtalansággal hintettél rám,
elgondolkodni is hagytál: ölelő szavaidtól
vagy arcodtól volt könnyebb megválnod?
Beláttam, miért lelked a lelkemért küzdő
öntudat. Próbából hasogattál. Az unalom is
elszeretett szőröd alatt rejt szívritmusodba,
válaszolt szemérmem. Alig hagytál helyet
bennem könnyeimnek. Velük mosdatlak,
csókjaimmal ráférek-e bőröd puha üresére?
Legutóbbi módosítás: 2015.06.28. @ 07:00 :: Marthi Anna
