Kedves Anna! Igazad van, így kellene vásárolni. A Naplódba javaslom.
A minap vásárolni készültem az üzletbe. Előtte gondos háziasszonyként számadásba vettem mi van és mi nincs itthon. Visszagondoltam azokra a régi időkre, amikor mindig, mindenből volt „raktáron”, nem egyik napról, a másikra szereztem be, a háztartásom működéséhez szükséges kellékeket. Először a konyhai dolgokat vettem szemügyre…
A fűszerek közül kiválogattam a már üres zacskókat, vagy amiben már csak kevéske volt. Ahogy pakolgattam a tasakokat, felvillantak a régi kedves emlékek, amikor az én drága nagymamámmal mentem a sarki közértbe, a Mariska nénihez. A Mariska néni bottal járt, nem szolgált ki pillanatok alatt, de mindenki kedvelte őt. Szívesen jártunk hozzá vásárolni. Emlékszem, énekelve beszélt. Nagyon szeretett bennünket, gyerekeket, és ha felnőtt férfiember nápolyit akart enni, mindig csak annyit mondott neki: „La-la-la-la, nincs nápolyi, egyél kekszet, a nápolyi kell a gyerekeknek.” Szerettem elkísérni nagyit, mert mindig kaptam egy ajándék csoki kockát vagy egy nápolyi darabot.
Öregszülém is, – mint most én, – mindig összeírta a bevásárlás előtt, mi fogyott el, mit kell pótolni. A fűszerek a kredencen, szépen sorakoztak, aprócska üvegcsékben. Indulás előtt táskába tette azokat az üvegcséket, amibe fűszer kellett (ha volt benne még egy csipetnyi az asztalon selyempapírra borította). A kamrából előhozta a vakítóan fehér lisztes zsákocskát, amibe talán öt kilogramm liszt fért bele és indultunk kézen fogva, a boltba. Szerettem fogni, ráncos, kérges kezét, mindig melegnek és bársonyosnak éreztem, ha megsimogatta vele a buksim.
Így visszagondolva, mennyire gazdaságosabb volt az élet, mint ma. Nem is gondoltak tudatosan a szemét kérdésre, mégis vigyázták a környezetüket azzal, hogy tudattalanul is, de nem szaporították értelmetlenül a hulladékot. Vitték az üveget a tejnek, a fűszereknek, zsákocskát a lisztnek, cukornak és még sorolhatnám. Ha valami ott jutott az eszükbe, – mégis kellene… -, azt egyszerű selyempapírba csomagolták.
Elnéztem, mennyi kidobásra szánt értelmetlen papír, műanyagflakon gyűlt össze. Magamban arra gondoltam, mi lenne, ha, a mai rohanó világunkban, megfognám a kisüvegeimet, az újratöltésre váró tusfürdős, hajsamponos, műanyagokat, a liszteszsákot, stb. és elindulnék vásárolni. Vajon, hogy fogadnának a nagy bevásárlóközpontokban? Őrültnek tartanának, vagy elgondolkoznának azon, hogy mennyire hasznos lenne az ilyen kiszolgálás is. A vásárló nyerne vele, mert az áruk olcsóbbá válnának, és ami szerintem még ennél is fontosabb, a szemét kevesebb lenne a Földön.
Amikor barátaim körében felvetettem a fent említetteket, először hangos nevetésben törtek ki. Egy pár megjegyzést idézek: 1.) „Ez nem az a világ már” 2.) „Ugyan szerinted, ki menne így vásárolni?” 3.) „Oldja meg az állam a szemétkérdést.” 4.) Te, és a szemétmániád. Volt még jó pár, de nem az a fontos, hogy akkor mit mondtak nekem, rám. Alig telt el egy-két nap, amikor Kati barátnőm felhívott telefonon. Köszönés helyett egyszerűen annyit kérdezett: „Tudod már, hol lehet elintézni az utántöltéses vásárlást? Elegem van ebből a rengeteg szemétből.” Mosolyogtam. Tehát mégsem vagyok annyira őrült.
Gyorsan összeállítottam pár kérdést és az utca emberét kérdeztem meg városunkban. Volt köztük fiatal és idős ember, nő és férfi egyaránt. A megkérdezettek között volt jómódú és igen kevés jövedelemből gazdálkodó. Senki nem nevetett ki kérdéseim hallatán, és ami igazán meglepett, az a végeredmény volt. Ötvenhárom megkérdezett közül harminckilenc ember élne szinte állandóan ezzel a vásárlási lehetőséggel.
Talán jó volna elgondolkodni rajta!
Legutóbbi módosítás: 2015.05.17. @ 17:35 :: Lénárt Anna
