Magyar Eszter : Életszínvonal

 

Tóni bácsit mindenki ismerte, még a „Fehér Házban” is nagy tisztelet övezte. Több faluból jártak át ide, a központi ügyintézés helyszínére, ami a község magánvállalkozásban működő italboltjából állt. Nevét a fehér vakolatról kapta. Itt lehetett tájékozódni eladó ingóságokról és ingatlanokról. Ha valakinek iparosra volt szüksége, biztosan tudtak ajánlani. Meg lehetett vitatni a politikai, közéleti kérdéseket elméleti síkon, a helyi és a nagyvilági hírekről naprakész információt cseréltek a vendégek.

Ide tartott a szőke, sovány, kopott tréningruhás fiatalember, télikabát híján, szemmel láthatólag remegve, a novemberi hidegben. Munkát, megélhetést keresett, gondolta megpróbálja, hátha hall valami hasznavehető dolgot. Ahogy benyitott a félhomályos, italtól gőzölgő, cigarettafüsttől sűrű levegőjű helyiségbe, néhányan feléje fordultak. Egy-két korsó fölül gyanakodó tekintettel méregették, többen viszont zavartalanul folytatták az ivást, beszélgetést, kártyázást. Nem figyelt fel a betérőre a fal mellett álló két borostás, fogatlan férfi sem, ők a merev részegség állapotában arra koncentráltak, hogy talpon maradjanak.

A bejárattal szemben a pulthoz legközelebb, egy hosszú asztalnál ültek néhányan. Az asztalfőn Tóni bácsi. Ez volt az ő törzshelye, saját pohara minden nap előkészítve várta. Amióta kikerült a Rácsos Akadémiáról, még inkább a középpontba került. Ha valaki meghívta egy italra, az asztalához ülhetett, és iszogatás közben hallgathatta anekdotáit az akadémián töltött időkről.

— Ki ez az inkubátorszökevény? — intett fejével a fiú felé, félbehagyva a mesélést.

— Leverjem? — ajánlkozott az asztalnál ülők közül egy nyughatatlan figura.

— A Kaszásék fia. Tudja Tóni bá’, a szőlőhegy előtti utolsó házból jobbra — sietett a felvilágosítással a szomszéd asztaltól egy barázdás arc.

— Mit tátod itt a szád Parizer Pityu? — szólította meg barátságosan Tóni bácsi a pultnál tétován álldogáló fiatalembert.

— Leverjem? Csak egy szavába kerül, és leverem — ajánlgatta nemes szolgálatait tovább az előbbi cimbora.

Néhány érzékenyebb, kellemetlen tapasztalatokkal rendelkező forma már a zsebét tapogatta, megkönnyebbülten nyugtázva, hogy a jó öreg bicska a helyén van, de szerencsére korai volt az aggodalom.

— Nyughass már! — állította le az öreg a nyüzsgő alakot.

— Csak egy fröccsöt szeretnék inni — szabadkozott a vékonydongájú fiú.

— Hogyhogy nem láttalak, ha idevalósi vagy? — érdeklődött tovább Tóni bácsi.

— Két évig a városban próbáltam munkát szerezni, de nem sikerült — magyarázta a srác.

— „Fröccsöt iszik, munkát keres?” — nézte az öreg a reménytelen nemzedék képviselőjét. Végül azonban felülkerekedett benne az emberbaráti szeretet, a segítőkészség. — Kérjél nekem fél deci szilvát, aztán ülj le ide közénk!

A fiú boldogan megvette Tóni bácsinak az italt, büszkén vitte az asztalhoz, ahol a többiek már helyet is szorítottak. A tapasztalt világfi pedig ott folytatta, ahol abbahagyta.

— Szegeden minden vasárnap ünnepi ebédet ehettem. Az asszony csirkelábat tudott venni a családnak, odabent rántott húst adtak.

A borostás, elhanyagolt külsejű alakok egyetértően bólogattak.

— Télen fűtés, összkomfort. Ruhára, cipőre semmi gond, azzal is elláttak. Ilyen jó dolgom még sohasem volt. Semmi idegeskedés, stressz, hogy oszd be a segélyt, ami hó közepére elfogy.

— Tiszta szanatórium — jegyezte meg áhítattal a mellette ülő szesztestvér.

A mesélő pedig folytatta, elérkezve a csúcshoz:

— Törődtek az emberrel. Még pszichológus is megvizsgált.

Ennél a pontnál mindig tetőfokára hágott az elismerés. Még, ha sokan nem is tudták pontosan, mit takar a furcsa szó. A Kaszás gyerek csak hallgatta erről a szuper helyről a beszámolót. Végül nem bírta tovább, megkérdezte:

— Van ott felvétel?

— Felvéteeel? — nyújtotta el a szót az öreg. Komolyan töprengeni kezdett, hogyan igazítsa útba a törekvő ifjút. — Oda nem vesznek fel csak úgy akárkit. Nehéz bejutni. Nekem sem volt egyszerű. Orgazdaság, zsebtolvajlás, lopás. Megdolgoztam érte. A zsaruk elkaptak, de a bíróságon fel akartak menteni. Kirendelt ügyvédet adtak mellém. A csámpás eszkimó jött ott mindenféle szöveggel, a nehéz gyerekkoromtól kezdve. Azt hitték megelégszem felfüggesztettel. Mondtam neki, vegyen vissza a lendületből, úgy beszéljen, hogy nekem is tetsszen! Végül kaptam két évet — nyelte le a féldecit. — Na, csak fárasztom magam! Osztom ingyen a jó tanácsot! Parizer Pityu, kiszáradt a szám, hozz még egy italt! — nyújtotta poharát.

 

Legutóbbi módosítás: 2015.03.10. @ 07:01 :: Magyar Eszter
Szerző Magyar Eszter 41 Írás
Szeretnék bemutatkozni, Magyar Eszter vagyok. Az íráshoz való vonzódásom elég régre nyúlik vissza, az iskolában, a matematika mellett a magyar nyelv és irodalom volt a kedvenc tantárgyam. Tinédzserként, a „mi szeretnék lenni” listán újságíró is szerepelt, a piaci kofa, hegedű művész, ápolónő, nyomozó, házvezetőnő mellett. Ebből az időszakból versek és egy négy felvonásos színdarab, melynek végére mindenki meghal, maradhatott volna fenn, azonban sok más halhatatlannal együtt ezek a művek is eltűntek. Fiatalon férjhez mentem, gyerekeim születtek, a munka, a háztartás mellett ekkor már az olvasásra sem nagyon maradt időm. Mikor már harmadik gyermekem is átlépett a tinédzserkor második felébe, egy baráti levelezés nyomán kezdtem újra írással foglalkozni. Mindez 2007-ben történt, három évvel később pedig már önálló kötetet jelentettünk meg, melyben idősebbik fiam két alkotása is szerepelt. Nyitott szemmel járok a világban, szeretem az embereket, érdekel a sorsuk. Sokszor vadidegenek megszólítanak, illetve az utcán, bárhol, bármikor könnyen teremtek kapcsolatot, pillanatok alatt együtt nevetek, vagy szomorkodom embertársaimmal. Érzéseimet, gondolataimat, a körülöttem lévő világról szóló véleményemet kis történetekbe foglalva osztom meg olvasóimmal.