Kihűlt padot ráboruló zúzmara vígasztal:
az utcasarok ólomszürke, csüggedt végvidék.
Kősúlyos szárnyait bontogatná egy őrangyal,
de befedik csorba tollait hűs, fehér pihék.
A folyó feleselne még, jeget hozó faggyal:
csacsogni szeretne, játszani vizével egyre,
de siratóasszonyként hajol fölé a hajnal,
s felszíne oly fakó, mint a halott szeme tükre.
Most olyan lassú ünnepélyességgel havazik,
vattacukrot varázsolva unott januárba,
s lelkessé sugallva a várakozást tavaszig.
Valami méltóságteljes csend szakad a tájra.
Kóbormacska lesi, ahogy földre hull az áldás:
mintha a Születés ideje most jött volna el
( kilenc élet megtanítja, mi a megbocsátás )
tiszta gyász leplére új sorsokat ír majd a Jel.
Más Nap fogadja a fáradt fényeket ma reggel,
s a kandeláberek elhunynak az üres téren.
Búrákon hagyaték ( jégvirág, dérlevelekkel )
a bennünk rejtőző rügyek üzennek, testvérem.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:26 :: Schifter Attila
