Bogár Gábor : Miért nem mosolygunk mi, magyarok?

Miért nem mosolygunk mi, magyarok?

 

   Egy rádióinterjúban, egy szerencsés, de elsősorban tehetséges ifjú, aki huszonöt éves korára már mind az öt földrészt bejárta, az Antarktiszról hazatérve – ahol idegenvezetőként működött egy évig -, azt nyilatkozta, hogy a többi néphez képest az a legnagyobb baj velünk, magyarokkal, hogy nem mosolygunk. (Lehet, hogy ez az oka annak, hogy még nem döntötte el, hamarosan megszületendő gyermekét hol fogja felnevelni; de valószínűleg valamelyik nyugalmas, derűs nép pálmafái alatt, talán egy tengerparti szigeten.)

 

   Mielőtt vitába szállnék általánosító megállapításával, el kell ismernem, hogy legalább felerészben azért igaza van.

   Mert valóban nem mosolyognak a belvárosi közlekedésben résztvevő autósok, főként csúcsforgalomban, vagy amikor megpróbálnak parkolóhelyet találni, amely sem pénztárcájuk tartalmától, sem úti céljuktól nem áll túlságosan távol.

   De ha ez nem is feltűnő, bizonyára mosolyognak a repülőgépeken, űrhajókon, és általunk még nem ismert repülő objektumokon utazók.

   Lehet, hogy nem mosolyognak mindannyian a kis házakban élő nagycsaládok, a bérházakban, önkormányzattól megvásárolt vagy önkormányzati lakásokban lakók, vagy akiknek tartozásaik fejében eladják a fejük fölül a házukat, lakásukat, mert nem tudják kifizetni a monopolhelyzetben lévő közüzemi szolgáltatók által rájuk rótt, gátlástalanul emelt díjakat.

   Ám az is lehet, hogy némelyek még képesek mosolyogni a kényelmes, csendes lakásokban, kertes házakban élők közül, ha békés családi légkörben kipihenhetik mindazt, amit házon kívül el kell viselniük.

   Nem biztos, hogy mindig mosolyognak a NAV, a konkurencia és ezernyi kötelezettségük között vergődő vállalkozók, cégtulajdonosok, üzletemberek és üzletasszonyok, közalkalmazottak és kis fizetésűek – akiknek folyton számolniuk kell, ezért nem is érnek rá mosolyogni. De ha marad rá idejük, esetleg még képesek mosolyt hívni az arcukra a jól fizetett dolgozók, örökösök, milliomosok és milliárdosok, hazánkba szakadt külföldi örök-turisták és ingatlantulajdonosok, gyártulajdonosok, multi-man-ok; meg azok, akinek tevékenységi körében erre feltétlenül szükség van a sikerhez.

    Továbbá – én úgy látom – szívből jövő örömben fürdik a bűnözők arca – hiszen egyre többen és egyre sikeresebben működnek országunkban; már külföldről is szívesen fogadják őket, akár állandó letelepedésre is. Aminek persze nem örülnek az áldozataik, akik – természetesen – szintén egyre többen vannak (- ők nem külföldről érkeznek, még a legabberáltabb mazochisták sem -), úgyhogy lassan már mindenki fél mindenkitől. Hiszen tapasztaljuk, hogy a legprofibb bűnözőket arról lehet felismerni, hogy egyáltalán nem lehet felismerni őket.

   Mosolyognak a rendőrök is – nem az irigység beszél belőlem -; hiszen ők is egyre többen vannak, a feladatuk is egyre több és változatosabb – és ez egy hivatás, tehát nyilván szeretik a munkájukat.

   Örülnek és mosolyognak a kábítószer-kereskedők – beleértve az elektronikus: média- és művészi alkotás- típusú kábítószerek kereskedőit, mert egyre mosolytalanabb kis hazánkban sokan már nem látnak más megoldást életük élhetőségére, mint a legkülönbözőbb kábítószerek fogyasztását.

   Ugyanezen okból görbül fölfelé szájaszeglete a mértéktelenül gyarapodó és sokasodó papoknak és mindenféle vallások, áltudományos életfilozófiák hirdetőinek, akik segítenek nekünk elérni, hogy jelenlegi „rövid és nyomorúságos” ( – mintha ez törvényszerű illetve megváltoztathatatlan lenne! -) életünk helyett, egy másikra koncentráljunk. Vagy régi személyiségünket hajítsuk ki az ablakon, és útmutatásaik szerint éljük valaki másnak az életét.

 

   Az már az arányok (vagy a selective listening hiánya) hibája lehet, hogy a boldog ifjú, akinek mosolya a rádión keresztül is példamutatóan hatott, egyáltalán nem találkozott mosolygó honfitársakkal.

 

   És – ha ez nem is látszik rajtam – mosolygok én is, mert csak ez az egy életem van; és nem hagyom, hogy bárki vagy bármi elvegye tőle a kedvem.

Legutóbb szerkesztette - Bogár Gábor