Most halkan szólnak a harangok,
nem kongnak úgy, mint egykor régen,
megbújnak egy magas toronyban,
egy bánatos emberi szívben.
Nyelvtelen ringnak, s hívogatnak,
néma áhítat minden szavuk,
nézz fel rám ember, hisz itt vagyok,
s leszünk az életedben tanuk.
Láttuk amikor megszülettél,
a meztelen tested vacogott,
mi hívtuk a sok-sok ismerőst,
mert fejedre víz locsoltatott.
Mi voltunk ki ünneppé tette,
számodra azt a bevonulást,
mikor ujjra karika került,
zúgtuk a fejedre az áldást.
Mi leszünk, mikor könnyek között,
koporsód földbe lesz eresztve,
s kondulásba folytjuk bánatunk;
ide egy EMBER lett temetve.
Most halkan zúgnak a harangok,
nem hívogatnak, lógnak csendben,
s nézik, hogy az emberi lélek,
meghal a földön temetetlen.
