P. Tóth Irén : Panasz

 

Megint panaszom van, Isten!

Látod, mindig hozzád fordulok

bizonytalanságaimmal,

rajtad kérem számon

kétkedő magam.

 

Egyszer – tán nem is oly sokára – meghalok,

s még nem találtam meg a lényeget,

talán a holnapot meg sem ismerem,

mert mindig lesz új holnap,

melyben nem tudom,

én hol vagyok és te hol vagy…

 

Kopott kabát, tudom, jól tudom.

De hordanom kell,

míg el nem rongyolom

és még tovább,

végig lépkedni sorsomon,

mintha parázson járnék,

mögöttem ezernyi rémisztő árnyék,

előttem félelem attól,

mit már láttam, és jobb lenne,

ha többé sose látnék.

 

Mert látod, folytonos aggódás az élet,

sötét sarokban nyüszít, kuporog a lélek,

hallgat az ész vagy tán nincs is.

Minek? Felesleges, mihaszna darab,

bután hallgat, ha magára marad…

 

És magára marad minden alkalommal,

mikor élesre fent szavak szabdalják agyam

és hagynak elvérezni gondolat-magányosan,

erőszakkal akarva másik világra nyitni szemem,

keresztre feszítve múltam,

miközben én, szilánkokra hulltan,

magammal harcolok –

magunkért.

 

 

Legutóbb szerkesztette - P. Tóth Irén
Szerző P. Tóth Irén 199 Írás
Én Szemeim - csukott ablakok, pilláim - leeresztett függöny. Füleim - süketté lett falak, életem - csendbe burkolt börtön. Nem mondhatom el senkinek a titkot... Ne tudjon rólam senki, semmit. Született, élt, meghalt - talán csak ennyit.