Bihari Csilla Rózália : A gyermek megmenti a felnőttektől a csodát

Életem első novellája…

 

Advent első hete sziporkázott végig a városon, kopott mosollyal, s az emberek hat nap után már nem mosolyogtak vissza neki. Hó nem hullott, s a gyermekek szomorú arccal, lesütött tekintettel tartották fejük fölé mesefigurás esernyőiket iskolába menet. A város giccses díszítése amúgy sem volt annyira elragadó napvilág, mint az est halvány ragyogásában, de az elmúlt években történt valami, ami miatt sokan — főleg a gyermekek — megsértődtek rá. Nem tudták pontosan megmagyarázni, hogy mit vétet, de érezték, hogy bűnrészes a karácsony kifakításában.

A fiú tízéves volt, kis bakancsával a gyalogátjáró közepén erőteljesen beletoccsantott a pocsolyába, majd önelégült vigyorral az ajka szélén átszaladt az úton, és beviharzott az iskolakapun, ugyanis meghallotta a reggeli csengő rikácsolását. Abban a pillanatban azt érezte, hogy utálja az esőt és a várost, mert tönkretették a csodáját. Azelőtt imádta a karácsonyt, s izgatottan nyitotta ki az édesanyja által készített adventi naptár ablakait reggelente. Édesanyja büszke volt rá, mert szófogadó és okos fiú volt. Minden karácsonykor verseket és énekeket tanult, hogy köszönthesse a jóságos nagyszakállút, sőt, három éve segítség nélkül írt levelet az angyalkának. Idén nem volt kedve mindezekhez, s keserűségét édesanyja azonnal felfedezte, mikor az adventi koszorút kedvetlenül kötözgette. Halkan vállat vont, mikor anyukája megkérdezte, milyen legyen a díszítés rajta. Akkor már majdnem egy hete csillogott az összes kirakat az iskolába vezető úton, és a vézna mikulások mindenfelé útját állták az embernek.

Egyik nap meg is kérte az egyik ácsorgó télapót, hogy adja át üdvözletét Íjasnak; ő volt ugyanis a legkedveltebb rénszarvasa, s bár csak mesékből hallott róla, biztos volt benne, hogy olyan jámbor, akár egy kiskutya, és sokszor elképzelte, hogy egyszer ketten száguldanak majd körbe az égbolt csillagmezején, szeretetet és örömet szórva szét a gyermekek között. A nagyszakállú összevont szemöldökkel, meghökkenve nézett az ártatlan gyermekre:

— Az mi?

— Tetszik tudni, ő a hatodik. Én őt szeretem a legjobban, bár mindegyiküket kedvelem, de Íjas olyan különleges.

— Fiacskám, nem értem miről beszélsz. Én nem nézem a kék, zöld, vagy Isten tudja milyen íjászt, úgyhogy hiába is mondod. Na, de ha valamit szeretnél ajándékba, akkor a főtéren a nagy piros postaládába tedd bele a levelet, de cím is legyen rajta! Nem keresem én áldott éjjel, melyik lurkó hol lakik ebbe az bazinagy városba’. Mondjuk, lehet, hogy nem a te körzeted kapom, de attól még írj címet a borítékra, hogy mindegyik kollégám tudjon végezni reggelig, mire kinyit a Boroskancsó. Na, szaladj, mert még a végén idefagysz nekem!

A fiú csak bólintott, majd szaladt is, olyan gyorsan ahogy, csak bírt, s nem érdekelte, mint máskor, hogy megcsúszhat és összetörheti magát. Csak szaladt, és könnyei lassan rádermedtek a hidegtől pirosra csípett arcára, melyre a teljes csalódottság, zavartság és meglepettség vonásai ültek ki. Nem értette.

Két nap múlva sem értette, hogy lehet az, hogy egy Télapó idejön egy héttel korábban a városba, és ilyen mogorván viselkedik, ráadásul a saját rénszarvasa nevét sem tudja. Biztosan baleset történt vele. Igen, csak ez lehet az oka. Fel is tűnt neki, hogy milyen furcsa dolgokat mond: bazinagy, zöld íjász, kinyit a Boroskancsó… De hát, hogy lehet kinyitni egy boroskancsót, mikor nincs is fedele? Nem tudta, megkérdezze-e erről édesanyját, de végül is megnyugtatta magát azzal, hogy szegény télapónak balesete lehetett, azért tévedt ide korábban, s talán beverhette a fejét valahol. Segíteni kéne rajta, de hát azóta nem is találkozott vele… Remélte, hogy ez csupán azért van, mert valaki bevitte a kórházba. Igen, biztos segített már valaki neki, hiszen a Mikulást mindenki szereti, még akkor is, ha nem válaszol a levelekre.

Végül mégis megírta neki a levelet, s bár először el akarta vinni a főtérre, úgy gondolta, teljesen felesleges, hiszen ha eddig minden évben elvitte a télapó az ablakpárkányról is, akkor idén sem lesz másként. S igaza is lett. Aztán azon az estén ajándék is került a kifényesített csizmába, és a télapónak kikészített sütemény is elfogyott. A kisfiú kifejezetten örült ennek, főleg azért, mert ez azt jelentette, hogy a télapó meggyógyult, és most, hogy sikerült elvégezni feladatát, egy évig pihenhet.

Ez volt az egyetlen, aminek akkor örült, de az apró örömét minden nap jobban elmosta az eső és elsötétítette egy-egy karácsonyfa, ami a főtéren villogott ronda giccseivel. Két éve még nem voltak itt a díszes fenyők, melyek az emberek kedvét nemhogy meghozták volna a karácsonyhoz, hanem teljesen unalmassá tették azt. Már csak egy hét maradt Szentestéig, s aki szeretett volna otthonába csempészni egy kis varázst erre az alkalomra, az csak utolsó héten látott neki a takarításnak, díszítésnek, sütésnek–főzésnek, mint a fiú édesanyja is.

Idén azonban fiacskája, meglepő módon, nem akart segédkezni az előkészületekben. Azt mondta, hogy unalmas és úgy is mindegy, milyen fát hoz az angyalka, sőt az sem érdekli, ha nem kap semmit ajándékba, ezért is nem írt levelet. Inkább vár a születésnapjáig, mert az csak egy nap van egy évben. Édesanyja meglepődve hallgatta vérig sértődött, kiábrándult fiát, majd halkan így felelt:

— Drága kincsem, hiszen tudod, mit ünnepelünk karácsonykor… Lehet, sokan elfelejtették, hogy a kis Jézus születését, mert annyira elvakította őket a csillogás, de mi tudjuk, és ez a fontos! Meglátod, milyen szép lesz majd, mikor itthon meggyújtjuk a csillagszórót, ahogyan szoktuk, és Szentestén köszöntjük Őt, majd elénekeljük a Csendes éjt. Végre nagypapáék és nagybátyádék is eljönnek, és újra együtt lehet a család ezen a különleges ünnepen. Tudom, hogy neked is hiányoznak már. — Azzal mosolyogva kinézet az ablakon, mert odakint gyönyörű, nagy pelyhekben hullt alá a hó. — Úgy látom, szép nagy hóembert tudtok majd készíteni az unokatestvérkéddel.

Ahogy édesanyja beszédét hallgatta, úgy tért vissza a gyermeki, álmodó, őszinte ragyogás a szemébe, mintha csillagok ezrei gyúltak volna hirtelen lángra szívében. Elrugaszkodott az ágyról és édesanyja nyakába ugrott. Szorosan ölelte magához. Tudta, hogy igaza van, és rettentő hálás volt, amiért elmondta neki az igazat az emberekről. Megértette, mit tesznek a karácsonnyal, és tudta, hogy ez rossz, amint azt is, hogy ő soha nem fog ilyet tenni, hiszen, bár még kicsi, de pontosan tudja a karácsonyi történetet.

A ragyogó hófátyol egyre dagadóbban táncolt a föld felé, és édesanyja felajánlotta, hogy menjen ki a szomszéd kisfiúval a főtérre játszani.

Nem telt bele egy óra, és már a hóember hasánál tartottak, amikor egy mikulássapkás riporter odasomfordált, hogy a véleményt kérjen tőlük a város ünnepi díszítéséről.

— Szervusztok, gyerekek!

— Jó napot! Miért tetszik mikulásos sapkát hordani? Nem tetszik tudni, hogy a mikulás már rég járt itt?

— Jaj hát… dehogyis nem…

A felnőtt férfi zavarában lerántotta a sapkát a fejéről és szépen összetűrte

— Csak nálam felejtette, és vissza szeretném küldeni neki, de a posta majd csak az ünnepek után fog működni. Igazad van, nem fogom többet hordani, nehogy összepiszkítsam. És mondjátok, hány évesek vagytok, gyerekek?

— Én tíz, a barátom pedig kilenc.

— Na és mi a véleményetek az ünnepi díszítésről? Örültök neki?

— Butaság. Nem érdekes és nem is ünnepi díszítés.

— Ezt hogy érted fiam? — kérdezte a riporter megütközve a rideg gyermeki őszinteségtől.

— Tetszik tudni, karácsony csak egy hét múlva lesz, de szerintem az emberek nem hallottak a történetéről, vagy nagyon kicsik voltak és elfelejtették. Azért díszítették ki már most az egész várost, mert nem tudják, mikor van valójában az ünnep. És tetszik tudni, így nem is szép az a díszítés, mert unalmas. Ha az emberek nem tudják, mikor van az ünnep, minden nap olyan, mintha az lenne, de hát minden nap nem lehet ünnep ilyen sok ideig, mert akkor az ünnep is unalmas lesz.

A riporter elvarázsolva hallgatta az ártatlan gyermek szavait, és úgy gondolta, sőt teljesen biztos volt benne, hogy egy igazi angyallal beszél, aki óriási leckét adott ezzel az emberiségnek. Áhítattal szívta magába a szavakat, és megkérte a bölcs kisfiút, hogy mesélje el a karácsony történetét.

A gyermek pirospozsgás arccal és varázslatos mosollyal porolta le a kesztyűjéről a havat, majd csilingelő hangon kezdte a mesét:

— Názáretben kezdődött, amikor Gábriel arkangyal megszólított egy Mária nevezetű asszonyt, és tudtára adta, hogy Isten gyermekét hordja a szíve alatt…

A tévénézők könnyes szemekkel hallgatták a gyermek lélekből jövő szavait, és végtelenül hálásak voltak az angyali fiúcskának, aki visszaadta ajándékul nekik a karácsonyt, minden értékével, szeretetével és varázsával együtt.

 

Legutóbb szerkesztette - Bihari Csilla Rózália
Szerző Bihari Csilla Rózália 123 Írás
1995. Nagyajta. Aztán Sepsiszentgyörgy, Székely Mikó. Most Kolozsvár, végzős bölcsész. :) Több, mint tíz éve verselő. A helyzet egyre csak romlik. :)