dr Bige Szabolcs- : – félreértések

(Gyárfás történet)

— Van két érdekes történetem — kezdte Gyárfás legutóbbi találkozásunk alkalmával.

— Halljuk! — biztattam, bár láttam rajta nincs sok biztatásra szüksége, kikívánkoznak belőle a történetek.

— Akkor figyelj!

 

A kedves Julikámhoz mindig munka után mentem, úgy hat óra körül délután. Legtöbbször vittem neki egy kis uzsonnát — vagy vacsorát, ha úgy tetszik, mert sokszor még órák múlva is ott ültünk az asztalnál, és csipegettünk miközben nagyokat beszélgettünk. Főleg én beszéltem. Egésznapi feszültségeimet így tudtam feloldani. Egész álló nap erre a beszélgetésre készültem.

Az utóbbi időben többször is szembe mentem a bejárati ajtónál egy kifelé igyekvő, lezser eleganciával öltözött úrral. És ez nap, mint nap ismétlődött. Kezdett egyre kellemetlenebb érzéseket kelteni bennem ez a találkozás.

Mi ez?

Forróváltás?

Ezen a napon nyomott hangulatba léptem be a lakásba, és beszélgetéseink is döcögősebben mentek. Inkább hallgattam, s még az étvágyam is odalett.

— Valami baj van? — érdeklődött Julikám tapintatosan.

— Nem, semmi, csak fáradt vagyok — hárítottam.

Másnap délután egy tíz-tizenkét év körüli fiúcska is volt az úr kíséretében. Rám köszöntek udvariasan, és én ugyan fogadtam, de meglepődve megkérdeztem:

— Ismerjük egymást?

— Ó, bocsánat! Még be sem mutatkoztam, pedig naponta találkozunk — és megmondta a nevét, amit nem értettem.

Én is megmondtam a magamét, de szintén csak úgy dörmögve, érthetetlenül, ahogy ez már nálunk szokás.

— Ő a fiam — mutatott gyermekre — és itt lakik a házban a leányom is, Julika. Őt persze már ismeri!

Nyeltem egy nagyot, és melegen megszorítottam a kezét.

 

*

A másik:

 

Szegeden mentőztem, amikor az alábbi eset történt. Éjfél után jött egy hívás, a nővér rádión adta le, mert éppen egy másik betegnél voltunk. Nem kellett messze menni, csak a második utcáig, s ahogy végeztünk indultunk is.

— Jaj, jöjjön, doktor úr! — fogadott már a kapuban egy középkorú hölgy, aki kihívott.

— Ki a beteg?

— A fiam.

— Hol van?

— Jöjjön! — és a szobaajtóra mutatott.

— Bezárkózott. Nem jön ki már órák óta. Hiába is kopogtatok…

— Egyedül van bent?

— Nem tudom! — tördelte a kezeit.

— Tessék bekopogni, és szólni, hogy itt vagyok, nyissa ki az ajtót, tudjam megvizsgálni, ha baja van!

A hölgy kopogtatott az ajtón, s beszólott, ahogy tanácsoltam.

— Anya! Ne kopogtass ötpercenként! Nem kell semmiféle doktor. Klári van nálam…

 

*

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 599 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.