Már unom ezeket a kormos bástyákat
és bámulni a sötét gyalogok sorát;
ha szerecsen férjem ma éjjel elvágtat,
úgy megnézném én a tábla túloldalát!
Mert vágyom meglátni azt a fehér várat
– sóhajtott egy mélyet az ében királynő –
ahol majd üdvözlésemre elővágtat
fehér paripáján a herceg, a menő.
Kedves futóm, kérlek; szaladj hát előttem,
szándékomat a világos mezőkön vidd,
te leszel követem a fehér erődben,
hogy az első találkánk lehessen meghitt.
Mondd el neki: habár színem, mint a holló,
szívem remegteti ez a találkozás,
amit iránta érzek, nem csak egy illó,
de fehéren izzó, tiszta fellángolás.
Kandikál az úrnő gyászhuszárok falán,
gondol mindenre, mi feltételezhető:
jön – e már a hírnök ’s véle válasz talán
vagy esetleg maga a leányszöktető?
Könnyen meglehet, hogy azóta is várna,
ám lássuk, a királynők sorsa nyomorú:
elkezdődött a kegyetlen sakkjátszma,
kitört fekete – fehér közt a háború.
Bár, jól tudjuk a hippimozgalmak óta:
az élettől ne a véred árán búcsúzz,
sokkalta rokonszenvesebb az a nóta:
ha lehet, szeretkezz inkább, mint háborúzz.
Így teljesülne a vágy, mit az úrhölgy szőtt
ha a futárját, akit előre szalaszt
nem üti le még a célba érés előtt
egy nem éppen szerelmes, halovány paraszt.
Legutóbbi módosítás: 2014.10.17. @ 18:32 :: Schifter Attila
