A város füstös páragomolyba burkolódzott
( házfalak csak fátyolosan pislákoló fények )
sötét felkiáltójelként ágaskodó tornyok;
a Tél jöttére kiáltó száz részeges lélek.
Hűvös vízfelszínen fodrokat reszkető szellő
tejüveget foncsoroz egy sápadt tükörképre
‘s bágyadt szemfedelet lehel rá az őszi felhő:
a Nap halványan visszajár – mint aki még élne.
Közeleg a halottak napja ( most mind szentek ők,
pedig mással boldogok ) ‘s nem fogadjuk el a tényt:
minket itt felejtettek – a már hűtlen szeretők –
kiültetve az élet sírjára, árvácskaként.
Mindenki várja, hogy újra színekbe repüljön:
fényeket, élethangokat, illatot csodáljon,
de a köd nyirkos koboldként megült a lelkünkön,
mint dérharmat a magára maradt pókfonálon.
Legutóbbi módosítás: 2014.10.30. @ 09:44 :: Schifter Attila
