Pásztor Attila - Atyla : Vándorének

Nyomtatás

Lám, míg asszonyok dalolnak s ringatják a csecsemőket,

a semmiből gazemberek hálókkal nyakunkra nőnek –

megtagadva testvért, anyát s kiknek egy tál rizs az élet.

Gaztetteik közt vergődve hazudják el, mitől félnek.

Egy sem ura önmagának, szerepük rongy, bontott tégla,

pedig a Jóisten üzen izzasztó álmukban néha:

Ki lángot vet, tüzet arat! Üszkös kezű kínkeservet,

s fészket készít pallos jogú, kíméletlen rettenetnek!

Mondjátok, itthon, Nepálban mért őriznek még a hegyek?

Meddig fajulhat az ember, mit bír el még a képzelet?

Tudom, van más bolygón Élet – magam Jupiterről jöttem,

hol villámfény-gondolatra köd előttem, köd mögöttem.

Időtlen rév a bölcsesség s nem tintákkal – fénnyel írott,

hol a Lét és Nemlét között ajtók nyílnak, pántok, sírok,

s kódok binár sorai közt ismeretlen Π-terekben

kettős spirál tervezése folyik más történelemben.

Fotínókkal hegesztenek sebet elektronhéjakon,

ahol jövők sejtelmének tárolója egy-egy atom…

S mégis, oly jó volt e Földön virágok közt merengenem:

át- és feldolgozni múltat: szeretnem és elengednem.

… Arcom cserzett, kezem kérges. Esőn szélvert vén agg vagyok.

Nem jegyeztem ajtófélre mennyit éltem – évszázadot.

Jobb, ha szabad Vándor leszek, mintsem rab vagy biorobot.

Megyek. Tán más naprendszerbe. Választottam már csillagot.