Most elvakít még a tegnapok zaja,
de éjjelenként újra jobban látok,
hogy minden, minden egyszerűen
csak felesleges,
némán kínzó átok.
Míg nem keres senki,
és bárkit hiába hívok,
épphogy pislákoló reményként
hevernek szobámban szerteszét,
ragrímekkel teleírt papírok.
Elhagytam a hangszálaim is,
újabban nem beszélek,
a valóság csak a vágyak
helyett zajló,
szürke élet.
Mert ha a szemembe néznél,
csak megüresedett, kép nélküli,
feketén tátongó pupillákat
látnál,
amit olykor valami
tompa sikoly átjár.
De lehajtod a fejed,
és zavarodban a járdát kémleled,
nem törődök senkivel,
zavaromban a járdát kémlelem,
nem törődök senkivel,
pedig törődnék veled.
Legutóbbi módosítás: 2014.09.06. @ 22:10 :: Tóth Zita Emese
