Király Attila : Mikor

 

 

 

Mikor a lábad óvatosan kémleli a járdában megbúvó hézagot,
mikor a kezedbe nem kedvesed hitvesi keze simul,
hanem az ő halovány árnyékaként csupán egy sétabot,
mikor életed gyertyája már csak pislákolva virul,
mikor felhasználtad már az utolsó esélyt,
mikor már senki sem olvas fel neked mesét,
hisz rég eltávoztak közülünk azok,
akik fellapozták neked a sok-sok
értékes gondolat magot,
s az is mind felnőtt, kinek ifjonti heved regélt,
bár messze jár, de téged soha el nem felejt,
attól ne tarts, egyáltalán ne félj!

 

 

Mikor már nem te töröd fel a perselyt,
s én sem írok többé verset,
mikor nem szólnak rád imígyen reggel:
Ébresztőőő! Igyekezz, elkésel, kelj fel!
Mikor beköszönt az utolsó év,
mikor elhangzik az utolsó érv,
mikor eljutottál mindenhová,
és még azon is túl, jó messzire,
éppenséggel a ‘világ végire’,
mikor hiába is szeretnél,
de már nem emlékszel az égadta világon semmire.

 

 

Mikor hiába is akarnád, megetted már a kenyered javát,
mikor már ahelyett, hogy megszegnéd tisztelni tudod az összes szabályt,
mikor már a hamut is mamunak mondod,
mikor halvány fogalmad sincs arról,
hogy te éppen ki vagy:
a gond vagy a gondnok,
mikor kiolvastál szinte már minden könyvet,
mikor elhullajtottad az utolsó gyászkönnyed,
mikor fogyóban vannak már nehéz lépteid,
és ami még hátra van, az már mind könnyed…

 

 

Mikor mindent kipróbáltál már az életben,
mikor minden üzenetet felfogtál az éterben,
mikor már nem leled örömöd az ételben,
mikor feloldódtál az utolsó kételyben,
mikor a puskaropogás emléke már csak amolyan
vakablakon kaparózó tompa kopogás,
mikor elhangzott az utolsó dallam,
mikor csendesebb vagy,
mint néma tátogás egy tó mélyi halban,
mégis a szemeddel inted: Járjatok körülöttem halkan!

 

 

Mikor az óra már az utolsó,
mikor egyre megy, hogy édes,
savanyú vagy éppen sós,
mikor már minden egyes újabb nap ajándék,
mikor a legdrágább kincsed az, hogy anyádék
képe ott lóg a nappalid falán,
és titkon reménykedsz, hogy nem
a feledés akasztófáján végzed, hanem
te is ugyanúgy fogsz ott lógni,
gyermekeid szobájának falán.

 

 

Mikor már minden éjjel úgy álmodsz,
hogy lepereg alvás közben az életed,
akkor okkal érezheted,
hogy a Mindenhatótól a pakliból
az utolsó kártyát kikérheted,
melybe talán már bele lesz kódolva
életed testi zárásaként az utolsó próba.
Amikor már nem számít
sem az évek,
sem a kilók,
sem a ráncok,
sem az ellejtett táncok száma,
csupán egyetlen, utolsó kérdés:
Mikor?

 

 2012. november 22; 28. 

Legutóbb szerkesztette - Király Attila
Szerző Király Attila 83 Írás
1967. szeptember 17.-én, vasárnap hajnal előtt születtem a volt királyi főváros, Esztergom kórházában. Anyai ágon Fekete erdei német és bajor, apai ágon palóc vér csörgedezik az ereimben. Édesapámtól a Király, míg édesanyámtól az Attila nevet kaptam, így lettem magyar. Kis kitérőtől eltekintve többnyire a Duna jobb partján fekvő Nyergesújfalun élek. Kisvárosom északi pereme a trianoni gúnyhatár...ezért folyton honvágyat érzek országomban a Hazám iránt. Tanulmányaimat is itt kezdtem a helyi általánosban, majd a vegyipari szakközépiskolában folytattam, de úgy is fogalmazhatnék, hogy itt szabotáltam, mivel a mesék és a regények sokkal inkább érdekeltek, mint a tananyag bizonyos részei. Eddig két gyermekem született, Anna és Tamás. Jelenleg mindketten egyetemisták. Nem is kívánhatnék jobb gyerekeket magamnak. Versek írásába 14 éves korom körül fogtam, de ez csak amolyan első szárnypróbálgatás volt, amelyet a nagybetűs élet taposómalma hamarjában kerékbe is tört. Nem vagyok szolgalelkű, ezért nem szívlelem a láncokat, hiába csörgetik azt mások oly lelkesen. Közben eltelt több mint 30 év, mely alatt néhányszor élve reinkarnálódtam. Közelebbről tanulmányoztam a női lélek működését, és a politikát, melyek során, következtében életem időnként váratlan fordulatokat vett. Hordozok néhány kitörölhetetlen tetoválást a lelkemben, fejemben pedig a hagyományos mellett a női-magyar szótár egy halványabb kivonatát. Ahol a mások határai véget érnek, nagyjából ott kezdődnek az enyémek. Élő könyv vagyok, aki saját megírását érleli magában. Ha akarattal bántasz, a te lapod kitépődik, és én örökre becsukódom előtted. A versekről úgy gondolom, hogy nem én írom őket, hanem ők íratják magukat velem. Az én felelősségem az, hogy ez minél magasabb színvonalon történjen meg. Tartok vele valahol.