Király Attila : Csókolom

,,Lány-Fu” kérésére, az ő gondolataihoz csapódva, azokat egy darabon elkísérve

 

Kedves Attila, bocsáss meg, egy kicsit sok a méz ebben az írásban ahhoz, hogy besorolhatnám valamelyik prózai kategóriába. Kérlek, ha gondolod, tedd a naplódba.

 

Rád gondolok. Most, éjjel álmomban, aztán ébredéskor is, tovább álmodva téged. Menet közben, ahogy telik a napom. Arra, hogy mikor láthatlak újra. Persze a valóságban először, mert eddig csupán egy valódi találkozás lehetséges reményében ábrándozhattam rólad. Létezésed, annak tudata, hogy vagy, mankót ad a vánszorgó perceknek.
Most is itt állsz előttem, mint valami társra vágyó, magányos fa, aki labdányi könnyek között szórja maga köré a valakit, talán épp engem eddig hiába váró perceit.
Lennék magoncod, mely gyorsan utánad nőne. Melléd, fel, egészen az égig.
Ágaink a szél segítségével érinthetnék egymást. Minden egyes levelem külön-külön is beleborzongna hűvös hajlataid kóstolásába, és egy huncut fuvallat nagyokat sóhajtozva keringne körülöttünk és bennünk.
…és akkor hirtelen kilépnék a fa árnyékom mögül, emberi testet öltve nyúlnék a kezed után. Összekulcsolódnék veled, nyitva benned vágyaknak hét lakatra zárt vágyait.
Kút-mély szemeidbe mélyedve, szomjazva olvasnék ki belőled múltat, érzést, lehetséges, bejárható határokat, és még azt is, hogy velem talán végre be mernéd járni az ismeretlent.
Kezünk forrósága lassan kúszik fel testünk minden porcikájába. Kebled egyre gyorsuló emelkedése fújtatóként izzítja vágyamat, melled ruhán áttörve is láttatni engedi bimbózó vágyaid. Nyakad szomjazó virágként hajlik félre, gyámolatlanul keresve az őt simító megtartani képes kezem, ajkad pedig sóhajtó madárfészket rakva várja az enyémet maga mellé, el-és kikölteni órákat, napokat, életet.  
Pillád remegve hív még közelébb és én már rég nem tudok ellenállni a szerelem eme, zöldre váltó szemafor jelzésének. Így hát közelébb húzódok hozzád. Auráink sisteregve forrnak össze, lélek és test határa elmosódik. Szíved bordáid félig nyitott kalitkájában vergődik mindaddig, míg végül lassú megnyugvást nem lel érintésem ölében.
A füled mögé simítok egy rakoncátlan tincset, ujjbegyeimmel pedig titkos verset simogatok megengedő bőrödre. Lehunyt szemmel, némán próbálod kisilabizálni szavaimat, de hirtelen ötlettől vezérelve, nyelved verbális táncát az enyémmel szakítom meg. Csókot forrasztok ékkő nélküli szádra. Nem ellenkezel, megadóan jegyzed el magad a pillanattal.

 

 

2014. szeptember 12.

Legutóbb szerkesztette - Király Attila
Szerző Király Attila 83 Írás
1967. szeptember 17.-én, vasárnap hajnal előtt születtem a volt királyi főváros, Esztergom kórházában. Anyai ágon Fekete erdei német és bajor, apai ágon palóc vér csörgedezik az ereimben. Édesapámtól a Király, míg édesanyámtól az Attila nevet kaptam, így lettem magyar. Kis kitérőtől eltekintve többnyire a Duna jobb partján fekvő Nyergesújfalun élek. Kisvárosom északi pereme a trianoni gúnyhatár...ezért folyton honvágyat érzek országomban a Hazám iránt. Tanulmányaimat is itt kezdtem a helyi általánosban, majd a vegyipari szakközépiskolában folytattam, de úgy is fogalmazhatnék, hogy itt szabotáltam, mivel a mesék és a regények sokkal inkább érdekeltek, mint a tananyag bizonyos részei. Eddig két gyermekem született, Anna és Tamás. Jelenleg mindketten egyetemisták. Nem is kívánhatnék jobb gyerekeket magamnak. Versek írásába 14 éves korom körül fogtam, de ez csak amolyan első szárnypróbálgatás volt, amelyet a nagybetűs élet taposómalma hamarjában kerékbe is tört. Nem vagyok szolgalelkű, ezért nem szívlelem a láncokat, hiába csörgetik azt mások oly lelkesen. Közben eltelt több mint 30 év, mely alatt néhányszor élve reinkarnálódtam. Közelebbről tanulmányoztam a női lélek működését, és a politikát, melyek során, következtében életem időnként váratlan fordulatokat vett. Hordozok néhány kitörölhetetlen tetoválást a lelkemben, fejemben pedig a hagyományos mellett a női-magyar szótár egy halványabb kivonatát. Ahol a mások határai véget érnek, nagyjából ott kezdődnek az enyémek. Élő könyv vagyok, aki saját megírását érleli magában. Ha akarattal bántasz, a te lapod kitépődik, és én örökre becsukódom előtted. A versekről úgy gondolom, hogy nem én írom őket, hanem ők íratják magukat velem. Az én felelősségem az, hogy ez minél magasabb színvonalon történjen meg. Tartok vele valahol.