Rossz álom volt?

Poligráf

 

Hideg van, nagyon hideg! Rettenetesen fázom, vacognak a fogaim, remeg mindenem. Erőltetni kell magam, hogy kinyissam a szemem. Nem megy. Mintha valami mély kút fenekéről kellene kimásznia tudatomnak. Pedig fel kell ébredni, mert iszonyatos álmom volt.

Próbálom felidézni, de nehezen megy, fáj a fejem, szinte megmozdítani sem bírom. Na, és ez a hideg, ha fel sikerül végre ébredni, azonnal becsukom az ablakot a szobában!

Eszembe vágódott, amit egy ismerősöm mondott egyszer, mikor arról beszélgettünk, hogy mindig elfelejtem az álmaimat: „Relaxálni kell, ha fel akarod idézni”. Rendben, ez talán segít a fejfájáson is. Jó mély levegőket veszek, igyekszem ellazulni, ahogy azt a jógán tanultam. Igen, már rémlik valami…

 

Boldogan ülök a buszon, ami repíti haza, hiszen végre túl vagyok az érettségi vizsgákon. Megvan! Megvan a szükséges pontszám, most már biztos, hogy felvesznek a Nemzetvédelmi Egyetemre. Mindig is ezt szerettem volna, erre készültem. A rend, a kiszámíthatóság, a pontosság a fegyelem, na és a szorgalom, ezek a tulajdonságok, melyeket örököltem szüleimtől. Osztálytársaim túl komolynak tartanak, ha el is mentem egy-egy buliba, semmi kilengés, semmi lezserség, engem nem lehetett belevinni ivászatba, a fiúkkal is megfontolt voltam mindig. Katonának készülök, kell, hogy legyen tartásom!

 

A fenébe, biztosan azért fázom, mert lecsúszott a takaróm. Koncentrálok, bevillan az álom folytatása.

 

Hazaérek, röpülnék szüleim karjaiba, de valami hatalmas feszültség van a levegőben. Anya arca furcsán elszánt, éppen a nagy utazóbőröndbe pakolja ruháit, apa meg ül a fotelben, és rettenetesen megtörtnek látszik. Furcsa ezt így látni, valami nagyon nincs rendben.

— Édesanyád úgy döntött, itt hagy bennünket — mondja csendesen apa.

„Miért nem kiabál, mi ez a belenyugvás? Mi az, hogy itt hagy bennünket? Hova menne?” — suhant át akkor agyamon.

 

Mély sötétség van a szobában, na persze, csukva a szemem, és mintha a szél is fújna… tényleg nagyon hideg van. Huh, de ez az álom!

 

Anya elment, tényleg itt hagyott bennünket, egy férfival külföldre utazott. Iszonyatos düh, megvetés és csalódás van bennem. Hogy lehet ekkora fájdalmat okozni, hogy tehette ezt?

Mivel érdemeltem ki? Miért… miért? És én mennyit hajtottam, tanultam éjjel-nappal, meg akartam felelni nem csak magamnak, de a nekik is, hogy büszkék legyenek rám! Hát most megnézhetem magam, romokban van körülöttem minden.

 

Csak ne fájna annyira a fejem, és olyan kényelmetlenül fekszem… Tényleg fel kellene rendesen ébredni, de nem megy… nem bírok… és még nincs is vége a rossz álomnak.

 

Bankettre készülök, kisírt szemekkel, mérhetetlen csalódással és dühvel, hogy ezt tették velem. Úgy érzem, becsaptak, kisemmizetek, ellopták a boldogságomat, romokban körülöttem minden. Hát, ha így, akkor így! Fájdalmat okoztatok? Na jó, én is tudok fájdalmat okozni nektek, és fogok is! Előkeresem az ollót, és punkra vágom a hajam, sőt a bal halántékom fölött még le is borotválom, majd elszántan befestem kékre, a borotvált részt meg rikító sárgára, körmeimet feketére lakkozom, szemem vastagon kihúzom feketére, fekete harisnya van, bakancs van, fekete mini szoknya van. Irány a buli! Naná, hogy üdvrivalgással fogadnak!

„Pia is, pasi is jöhet!” — kiabálok, ahogy belépek!

Persze rögtön akad pasi, aki hozza a piát, sosem láttam még, fene se tudja, ki ez, de igen tapad rám, bánom is én! Nyelem, amit hoz, nem is ismerem ezeket a piákat, de egyre jobban csúszik lefelé.

Aztán levegőzni indulunk, a srác támogat, mert inog a föld alattam, vagy nem is tudom, inkább ölelget… szédülök… nem… tu…

 

De jó, hogy felébredek végre, soha ilyen álmot, tán jobb lett volna nem is emlékezni rá! Fel kell kelnem, be kell vennem valami fájdalomcsillapítót, nem csak a fejem, mindenem fáj, szinte szétszakadok! Aput hallom, szólít. Valahogy, mintha messzebbről jönne az a hang. Ki kell nyitnom a szemem végre, akarok válaszolni, de mintha megnémultam volna.

Szétnézek, s nem hiszek a szememnek! Először a sáros bakancs, a szétrepedt fekete harisnya, amit látok. Fel akarok ülni az ágyban, ekkor arra eszmélek, hogy nem ágy ez, két vastag faág között fekszem, elég magasan. Kezeim elgémberedve szorítják az ágat, képtelen vagyok megmozdulni. Mi ez? Hogy kerültem ide?

Ebben a pillanatban minden világossá válik előttem. Nem álmodtam. Úr Isten, nem álmodtam! Minden, minden megtörtént, amit álomnak véltem. Anyu elment, csak apu maradt nekem, aki most ott lenn a fa alatt nagyon aggódik miattam. Keserves sírásban török ki, a hangos zokogástól rázkódom, vagy annyira fázom, hogy a faág is átveszi remegésem ritmusát.

Apu próbál nyugtatni, arra kér, maradjak mozdulatlan, mindjárt jön a segítség. Azt mondja, nagyon szeret, szüksége van rám, kér, ne hagyjam cserben én is.

Még akkor is zokogok, amikor pokrócba bugyolálva ülök a mentőben, apa szinte dajkál…

 

Jó volna aludni, és újra felébredni arra, hogy mindez egy rossz álom volt! 

Ha egy József Attila mű 6 pont, akkor mennyi ez?

Kattints 1-5-ig az értékeléshez!

Ha jónak találtad ezt az írást...

Oszd meg ezt közösségi oldalakon is!

Sajnáljuk, hogy az írás nem tetszett!

A következő talán jobb lesz!

About Fitó Ica 190 Articles
Vidéki kisvárosban élek. Aktív éveimben pedagógusként, ma már nyugdíjban. Írogatok ezt-azt, s szívesen olvasom mások írásait. http://csendhangok.blogspot.com/search/label/Bemutatkozom