dudás sándor : EDDIG MÉG EGY

Portré nemojanoról

 

Keveset tudunk róla.

Nincs egy éve, hogy a Héttoronyban regisztrált, lakonikus egyszerűséggel: „Németh Jánosnak hívnak, s mert ha a telefonkönyvet felütöd, kb. 100 Németh-et találsz, ezért vagyok csak nemojano, ebből eddig még egy van.”

Azt hiszem azóta a helyzet változatlan.

Műveit olvasva, többször felötlött bennem egy vele történő interjú készítése. A döntő lökést egy nemrég olvasott remek verse, A szögedi hallé dicsérete — ahogy Berda Jóska írhatta volna — adta meg. Jómagam hosszú évekig éltem, s pár éve újra a Tisza partján, csak nem a Fény városában, Szegedében, hanem a Tisza fővárosában, Szolnokon. Így aztán magamból kiindulva meg se kérdezem nemojanót, tud-e hallét főzni. Mert azt minden Tisza mentén élőnek tudni kell! Ám nincs egységes recept…

— Kedves nemojano! Elárulnád a szögedi hallé receptjét?

Mivel eredeti szakmám vadász-vadtenyésztő, és mert gyerekkorom óta egyik hobbim a horgászás, alap, hogy tudjak hallét főzni. Igen, hallét, nem halászlevet, mert ez a pontos megnevezése.

A Szegedi Halfesztiválon több évig jómagam is főztem. Volt mikor két hetvenliteres bográcsban is. Aranyfokozatú halfőzőmesternek számítok. Az igazi tiszai hallé titka, hogy kevés fűszert használunk. De rengeteg hagyma kell hozzá, és jó alaplé. A legjobb, ha minél többfajta kishalból készül. Na, meg persze a pirospaprika minősége és adagolásának mértéke is nagyon fontos. A hallén kívül szeretek bográcsban készíteni pásztorételeket is. Slambucot, pásztortarhonyát. De egyébként mindenfajta ételt szívesen főzők. A mosogatást nem szeretem, azt asszonyi dolognak tartom.

— Mesélj gyerekkorodról, a környezetről, ahol éltél, szüleidről.

A gyerekkorom? Változatos és szép volt. Kilenc éves koromig nevelőszülőknél éltem Hódmezővásárhelyen. Ez így leírva szomorú, de valójában csodákat éltem meg velük. Ezt követően apám összejött egy olyan nővel, aki minden követ megmozgatott, hogy engem és öcsémet kihozzanak az intézetből, s úgy nevelt fel, mintha sajátja lennék. Mindenkinek ilyen anyát kívánnék. Sajnos, hat éve rákbetegségben meghalt, még mindig nem hiszem el, hiszen ő talán az egyetlen ember, aki mindent tudott rólam, akivel mindent megbeszélhettem. Ő tanított meg a toleranciára, az emberekkel szembeni szeretetre. Bár néha ezzel visszaélnek nálam, de egy-két ilyen ember miatt én továbbra is az maradok, aki vagyok. Nem akarok tetszelegni, nem akarom másnak mutatni magamat, aki vagyok, az vagyok. De azt soha senkinek nem engedem meg, hogy az életembe beleszóljon, irányítani akarja azt. Ezt tőle tanultam, és ezt mindig, minden körülmények között betartom. A türelmet és a humoromat is neki köszönhetem. Imádok bolondozni, marhulni, de megpróbálok nem sértő lenni.

Visszakanyarodva a gyerekkoromhoz. Miután apámékhoz kerültem két csodálatos évet éltem Algyő mellett, a Vajháti Kendergyárban. Ott volt apáméknak szolgálati lakása. A városi gyerekből igazi parasztgyerek lettem. Itt lett hobbim a horgászás, a természetben való barangolás. Imádtam parasztgyerek lenni.

Két év után Szegedre kerültem, s most utólag is hihetetlen, milyen könnyen lettem parasztgyerekből lakótelepi gyerek. Bandáztunk, fociztunk, verekedtünk. Igazi panelgyerekké váltam. Ez időszakból mai napig sok barátom, barátnőm maradt, akikkel tartom a kapcsolatot. A fociszeretet olyannyira belém ragadt, hogy majd harminc évig fociztam versenyszerűen nagypályán, majd később kis pályán, de sajnos egy maradandó sérülés miatt abba kellett hagynom.

— Milyen tanuló voltál általános iskolában? Gondolom, már akkor kezdtél verseket írni. Mi váltotta ki belőled a húrok pengetését? Mit jelent neked a vers?

Milyen tanuló voltam… hát olyan jó négyes, szinte mindenből. Nem voltam túl buzgó, én abból éltem, amit az órákon meghallgattam. Már akkor fantasztikus memóriám volt. Tanulás helyett inkább bandáztam, fociztam. Emellett könyvtárba jártam, a dorozsmai vásárokon felvásároltam a magyar és világirodalom akkor fellelhető regényeit, versesköteteit. Faltam mindenfajta írást. Közben helytörténettel foglalkoztam.

Verseket ugyan írtam, de soha nem gondoltam komolyan, hogy publikáljam őket. Szerintem elég gyengécskék voltak. Sajnos a többség elveszett.

— Az irodalom világából kik voltak rád hatással?

Hogy kik vannak rám hatással? Szinte mindenki, akiknek jó írása van, és tetszik.

— Több élő költőt volt/van szerencséd ismerni, pl. Ilia Mihály, Petri Csató, Zalán Tibor — ők tudtak, tudnak arról, hogy verselsz? Biztattak, bátorítottak?

Kevesen tudják rólam, hogy tizennégy évesen levelezésben álltam több irodalmárral. Berczeli Anzelm Károllyal, aki szegedi egyetemi éveiben a szegedi Fiatal Költők egyik vezetője volt, Radnótival voltak szoros barátságban. Juhász Gyula utolsó kötetét a „Fiatalok, még itt vagyok” ők adták a nagybeteg költő kezébe. Mai napig kapcsolatom van — ma egymás mellett lakunk és sűrűn találkozunk — Simai Mihállyal. A Tiszatáj legendás főszerkesztőjével, Ilia Misi bácsival. Büszke vagyok rá, hogy tegező viszonyban vagyunk. Olasz Sanyi a későbbi főszerkesztővel, aki sajnos ugyancsak rákbetegségben hunyt el, sűrűn kért fel irodalmi estekre versmondóként. De ők nem tudják, hogy írok is, mert sohasem mutattam meg nekik.

Sajnos, már halott Nagy Gáspár is, akivel 2000-ben barátkoztam össze. Verseit sokszor tolmácsoltam. Veszelka Attilával, a Szegedi Írók Társaságának elnökéhez is két évtizedes barátság köt. Nem beszélve, a nemrég elhunyt Tóth Béla bácsiról, aki remek író volt, és a Somogyi Könyvtár igazgatója. Béla bácsival olyan szoros barátság fűzött össze, hogy eljárogattam hozzá az asztalosműhelyébe, a Bokor utcába, s estéken keresztül beszélgettünk a szegedi irodalomról. Szemben áll ma is az a ház, ahol Radnóti lakott Szegeden.

De versmondásnak köszönhetően megismerkedhettem Zalán Tiborral, akit nagyon nagyra értékelek, s bár személyesen már nem találkozunk, de követem a munkásságát. Ugyancsak jó viszonyba kerültem Temesi Ferivel és Szepesivel is. Megismerhettem Petri Csathó Ferenc özvegyét is, akitől nagyon sokat tudhattam meg a férjéről. Petrivel gyerekkoromban találkozhattam, mert apám piapajtása volt.

— Tudnál mesélni egy-két humoros sztorit?

Annyi vidám, bohókás dolog történt már velem, hogy elég nehéz lenne köztük válogatni. Inkább elmesélem, hogy majdnem misét tartottam Bükkszéken.

Múlt nyáron nyaraltam ott, s mivel vállalati üdülőt béreltem ki, eljött egy haverom is, és meghívtam Marie Marelt és Baramarát, akik poetes barátaim.

Mivel hétvégére egy kis kerrtipartyt akartunk összehozni, bementünk Egerbe a Szépasszony-völgyi pincékből bort vásárolni. Rekkenő hőség volt. Felszálltunk a zsúfolt buszra, Marellal két idős hölggyel szemben találtunk helyet. Dávid velünk szemben ült le, s az ötliteres boros flaskát fel akarta tenni a poggyásztartóba, de olyan szerencsétlenül, hogy szájával lefelé állt.

Ösztönösen rárivalltam:           

— Dávid, hogy teszed fel? Inkább a pap szeme folyjon ki, mint a bor!

A velünk szemben ülő idős asszonyok egyike, aki kb. ötször nagyobb darab volt, mint én, vérben úszó szemekkel támadt nekem:

— Hogy mer maga, fiatalember ilyen istentelen dolgokat mondani? Inkább a maga szeme folyjon ki, értette?

Nem tehettem róla, de fuldokolva a nevetéstől, a következményekre nem gondolva, tréfálni kezdtem:

— Kezit csókolom, az én szemem is kifolyhat, mert én is pap vagyok.

A zsúfolt buszban olyan nevetéshullám tört ki, hogy azt nem lehet leírni. Ám, az idős hölgy komolyan vette a szavaimat.. Nyájas lett és kedves, s a negyvenperces úton végig azzal traktált, hogy ő milyen hitbuzgó, és milyen sírt váltott ki magának etc, hogy azt sem tudtam mit tegyek.

Majd megkérdezte, hol vagyok pap. Közöltem vele, a Csanádi püspökséghez tartozom.

Marel ekkor megbökött és ezt súgta a fülembe:

— Janó, miért mondtad, hogy katolikus pap vagy? Kibukott papnak kellene lenned, mert hát épp velem utazol. A Katolikusoknál cölibátus van.

Feltalálva magamat, ráböktem Marelra és közöltem a hölgyekkel, hogy én Mária nővérrel vagyok, aki templomunk orgonistája.

Szegény Marel, ezt hallva előkapott egy zsömlés szendvicset, s kínjában annak rágásával próbálta leplezni, hogy szétröhögi magát.

A hithű útitársam ekkor közölte, ha tudja, hogy Bükkszéken nyaralok, felkért volna, hogy tartsam meg a szerdai misét, mert Bükkszéknek most nincs saját papja. De mivel most találkozott velem, kért, hogy vállaljam el a vasárnapi mise celebrálását.

Én azzal hárítottam el a felkérést, hogy sajnos, csak szombatig vagyok Bükkszéken.

Jómagam már alig vártam, hogy végre leszállhassak, hiszen egyedül mi tudtuk, hogy milyen komikus a helyzet. A busz utasai szentül meg voltak győződve róla, hogy pap vagyok. Amikor leszálláskor dicsértessék, atyámmal búcsúztak el, én remegő lábbakkal és hassal szálltam le. Amikor mind a négyen leszálltunk, alig vártuk, hogy elmenjen a busz. Fergeteges röhögésben törtünk ki.

— A Héttorony irodalmi portál mit jelent neked?

A Héttorony számomra elég izgalmas, s bár nem mindenhez fűzök kommentet, egyik kedvenc időtöltésem itt barangolni, olvasni a többieket. Itt látszik, hogy a szerkesztők fontosnak tartják az értékesebb művek közzétételét. Ez az, ami nagyon szimpatikus. A tagok közül többet ismerek személyesen, de nem mindenkivel találkoztam még. Sajnálom, hogy a találkozókra nem tudtam elmenni. Ám, mostanában elég zsúfolt életet élek, nehéz bárhová is eljutnom.

— Úgy látom, ám tévedni emberi dolog, megjelentetett, s tervezett köteteik nincsenek rád hatással. Magyarán: nem inspirálnak saját kötet megjelentetésére. Mi ennek az oka? Ennyire szigorú vagy szellemi munkáidhoz?

Miért nincs saját kötetem? Őszintén? Nem akarok sérteni senkit, mert tudom, sokan akkor érzik magukat igazi irodalmárnak, ha saját kötetet jelentethetnek meg. Igazuk van, de nekem nincs ilyen vágyam.

Én inkább versmondó vagyok, és ezen felül írok is.

— Családodról, munkádról mit lehet tudni?

A családom? Mint fentebb írtam, az én édes mostohám sajnos elment. Múlt év húsvétján apám is követte. Van egy öcsém és tizenkét féltestvérem, akikkel az utóbbi időben egyre sűrűbben találkozunk. Nagyon szeretem őket, ők is engem. Mártival, aki évekig élettársam volt, újra együtt vagyunk, visszaköltözött, így most hárman vagyunk, mivel van egy nevelt fiam is. Most a költözködés lázában égünk, mert önkormányzati lakásban lakunk, amivel elég sok gond volt, de az is megoldódott. Bár a szüleim nincsenek meg, de most szép kereknek tűnik az életem. Jól érzem magamat.

— A szavalás vagy versmondás mióta és mekkora szerepet játszik életedben?

A versmondás nekem a legfontosabb, mert imádom mások gondolatát tolmácsolni. Tizenöt éve teszem ezt, s rengeteget utaztam és utazom, és mondom a verset, ahol kérik. A legkisebb településre is elmegyek, ha úgy adódik. Ezen a nyáron is sokat utaztam.

— Meséket írsz, blogot vezetsz a Poeten. Szép mennyiség gyűlt össze az évek folyamán. Van-e ezekkel valami terved? Komoly folyóiratban, mint mondjuk a Tiszatáj, jelentél már meg? Próbálkoztál?

1977-ben a Kincskereső vers- és prózaíró pályázatot írt ki, beküldtem kíváncsiságból pár írást. Baka István volt az elbíráló. Arra emlékszem, hogy rengeteg könyvet kaptam. Mivel Csongrádon tanultam vadásznak, az eredményhirdetésre nem bírtam elmenni, ezért később személyesen Bakától kaptam meg a könyveket. Ez volt első és utolsó találkozásunk. Bár biztatott, én ezzel le is zártam irodalmi pályafutásomat, nem foglalkoztam vele.

Nem is sejtettem, hogy később Baka versmondó versenyeket fogok nyerni, és megismerhetem az édesanyját, édesapját, feleségét és a gyerekeit.

Felteszem a verseket a Netre, s én ezzel megelégszem. Sokkal többen olvashatják, mintha kötetben jelenne meg. Egyébként a mai kortárs irodalom elitje, szerintem elkövet egy nagy hibát. Kivonultak a net világából, ott ritkán publikálnak. Ez egyfajta elkülönülés, miközben értem őket, sajnálom is.

Az Utazás c. versemmel történt, hogy amelyik hivatalban dolgozom, bejött egy sűrűn hozzánk járó ügyfelünk, aki a facebook oldalamon is bejelölt. Elővette a retiküljéből a versemet és megmutatta, ott hordja, és majd minden nap előveszi. Nem tud betelni a vele. Ha csak kötetben lenne a vers, vajon olvashatta volna, és rajonghatna érte?

— Sokszor úgy látom, az összeszedettséggel, vagy az idővel igencsak hadilábon állsz. Össze kellene állítani egy saját „szellemi arcot”, minden hatást kigyomlálva. Mert jól írsz!

Jól látod, hogy csapongok, nem vagyok összeszedett. Nincs kialakult egységes stílusom. Kevés verset írok, mert mint versmondó, olyan mérhetetlen mennyiségű verset olvastam életemben, hogy nem tudom épp kinek a hatása érződik azon, amit írtam. Ezen felül nem tartom annyira jónak a verseimet, hogy energiát pazaroljak egy saját arculat kialakítására. Én a versírást játszadozásnak tartom.

Inkább a prózámra jellemző valamelyest egységesség. Nagyon szeretem a népies humort, szeretem a néphagyományokat, amiket ezekbe az írásokba beleszőhetek. Ha esetleg lesz kötetem, ezekből készítenék.

— Szeretnél valamit üzenni, elmondani a Toronylakóknak, amit nem kérdeztem?

Mit üzennék a toronylakóknak? Hát hogy írjanak, írjanak és írjanak. A legjobb szórakozás, a legjobb gyógyszer mellékhatások nélkül. És szeressék egymást, mert ez nagyon fontos.

 — Végezetül jó kívánságaim kifejezve, köszönöm szépen a válaszokat!

 

 

Legutóbb szerkesztette - dudás sándor
Szerző dudás sándor 753 Írás
1949-ben születtem Tápiógyörgyén, a mai Újszilváson. Szakmám könyvkötő. Nyugdíjas vagyok. 13 éves koromtól társam a versírás, az irodalom. Több önálló kötetem, s általam szerkesztett antológiám, s más antológiai szerepléseim vannak.