Átengedem töprengésem, gyötröm magam, a megérthetetlent
találnád összevissza ráncolt homlokon. Zavartan bújnék beléd,
megkíméllek mégis e kusza, gyávaságnak tűnő gondolkodástól.
Nagyon magas torony vagyok bezártan, hogy legyen szárnyam a
megnyugvásban. Komorságot kevertek az elmúlás felfogásba,
emberi féltést, a szabadulás könnyed szányalását keresve, de
átvirrasztva, méltó búcsúzásra csak a lekacsolt, terhes agyat
terhelte kevésbé a fájdalom, birtokló, vágyteli visszatérésnek
engedett a felfoghatatlan. Testet vert a szétrongyolt tudat,
megvakulni is rest a képzelet. Lefoghatatlan a megrendülés,
kicsire zsugorodik a világ, összekucorodik a felemelkedést
is ösztönből érteni vágyó lélek, kémlelve onnan messzeséget.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:14 :: Marthi Anna
