Nem terveztem hosszabb utat,
nem cipeltem magammal nehéz múltat,
s nem terveztem be jövőt.
Te mégis olyan vagy számomra,
mint az állandósult ma.
Örökkévalóság állomáson
vészfék álmokból, hirtelen megébredve
előtoppanó igaziság pillanata.
Kisugárzásod még hevesen dobogó szívem
legeldugottabb sarkát is beragyogja,
– nem spóroltál a szavakkal, de hogy ez mit is jelent, mit is akarsz „üzenni”…nem igazán tudom…”Elúszott” pillanat….
s én csak úgy iszom a gondolataid
egén legelő bárányfelhőkből
mondatonként leszülető, jámbor szavaid.
– és te csak úgy iszod… – jó, jó… de minek ehhez ez a körmondat?
Velük nem csak szomjamat, bánatom is kioltod,
lelkem pedig elcsendesülve hajtja le öledbe fejét.
– az öl –lent van — nem kell a „le”, hisz tudjuk, ha lehajtjuk…az lefele történik…
Máris szeretem hangod lágy zenéjét,
mely hangszál hárfádat pengetve általad kelt életre.
Egymásba összekapaszkodó betűtündérek
lejtik köröttem varázstáncukat,
fülem pedig csodálattal adózva reméli a folytatást.
Álmaim egén mosolyod a legfényesebb állócsillag,
mely óvó szemmel terel a hűség szűk ösvényén.
Pillantásod lágy tüzének virrasztó parazsa táplál,
melyet amint a számhoz emelek,
érzéseim menten megtáltosodnak tőle,
s elrepülnek egy másoknak szinte észrevehetetlen,
mindössze két betűs szócskába rejtett,
számomra mégis oly végtelen univerzumba.
Oda, ahol megunhatatlan az utazás, de
amelyet mindenki más csupán ily módon illet: Te.
Két ölelő karod egy-egy part,
melyek hozzád igyekvő, megzabolázatlan
gondolataimat terelik mederbe.
Orcádon pír vörös lángrózsák nyiladoznak,
illatukkal az örökkévalóság érzetét kódolva belém.
Remegő combjaid szorításából
láthatatlanul szökik meg az idő,
s már én sem számolom a múló perceket.
Azok egymást követve, lassan egyetlen,
végtelen csókká olvadnak össze a szánkban.
Izzadtságcseppek úgy peregnek le,
mint életünk saját szemünk előtt.
Sóhajaid keltette enyhe fuvallat
hűti túlforrósodott, néha szertelen elmém.
Szinte észre sem vesszük, ahogy körülöttünk
az összes rossz dolog nyomtalanul elvész.
Testünk tavi víztükörként hullámzik
a belé csobbanó érzések ringatása közepette.
– tavi víztükörként hullámzik… a tükör nem hullámzik…
– most a testbe, vagy a tavi víztükörbe… ?
Karom az evező, egész lényed a csónak,
s minden egyes pillantásod révészként
vezet az élet biztos menedéket nyújtó kikötője felé.
S, hogy el ne vétsem a ritmust,
a percet, az órát, az életet,
szíved dobbanásaival tartod kordában
előtte örökké csak a végtelen határait
fürkésző, feszegető és arra elkószáló lelkemet,
melyen könnyedén oldasz meg minden egyes,
korábban kibogozhatatlannak vélt csomót.
Így az már szabadon szállhat fel égi fényed felé,
A vágyat pedig az a megelőlegezett bizalom
szelídíti meg élhetővé közöttünk, amivel
a benned lakó lélek először megölelt engem.
Parttalan érzelmeink tengerén
hajad lobogó vitorlaként,
kacskaringósan ficánkol a szélben,
s én, amikor csak tehetem,
belesimítok egyetlen szót.
Azt, hogy: Szeretlek
—————————————————-
…na ebből azt’ nehéz kijönni. Körbefontad…
Se ajtó. Se ablak. Se pad. Vallomás a vallomásról…
Pedig benne van minden lehetséges érzés, zuhanás, szárnyalás. De, amikor már túlíródik a szerelem, amikor már a bekódolt érzéseket is továbbkódoljuk, akkor minden olyan szirupos lesz. Nem megyek végig a verseden… – de azért próbáltam rámutatni, hogy az a sok-sok hosszú körmondat nem visz sehova… – ami szép, ha így érez az ember, de amikor verssé íródik, és ilyen hosszan, kígyózva, újra és újra íródva, szinte ugyanazt mondva… egy idő után monoton zaj lesz csak…és elvész a vers…
És marad az öncélú… „csakértiselmondomleíromérzés-kifakadás…” Szóval, olyan egy szuszra, hirtelen…sokat… Tudod, a kevesebb néha több.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Király Attila
