dr Bige Szabolcs- : A városban

Diana Cuzic írása

(megjelent LiterNet.ro 2014. 04. 26)

 

Négy óra körül ébredt. Nem azért, mintha valami dolga lett volna, hanem így szokta meg abból az időből, amikor még ellátni való állatai voltak, meg munkába igyekvő férje. Most alig van néhány tyúkja, az is csak azért, hogy társasága, s elfoglaltsága legyen. Hogy hasznosnak érezze magát, s feledje az egyedüllétet. Lassú, nehéz mozgással öltözködik, kendőt köt. Kicsit elgondolkozik, majd fejére egy kis sapkát tesz, s erre köti a kendőt. Gondolja, hideg lehet ott a városban. Nem szerette az ilyen utakat. Nem értette, miért élnek az emberek a betonrengetegben, hogyhogy nem fulladnak meg a sok autótól, és mitől olyan izgágák folyton. Olyan ez az egész nyüzsgés, mint a bolondokháza. Alapos gonddal megszámolja a zsebkendőbe kötözött pénzét, kiforgatja a zsebeit is, nem rejtőzik-e valamelyikben egy-két peták, eligazgatja a szoknyáját, álljanak a ráncok rendesen. Felölti a tisztakabátot, kicsit kopott ugyan, s picikét dohos szagú, de jól van úgy.

Időben lép ki a kapun, hogy elérje az autóbuszt. Zsúfolt. A korával van szerencséje, másképp állhatna végig. Azon mélázik, hova mehet korán reggel ennyi ember. Szinte mindet ismeri, és tudja, még fele sincs, aki munkába igyekezne. Se a városba, se a mezőre. Ki-ki a maga gondjával. — Így, így, de nézd már, hogy vihog, s hogy feltűnősködik a Gheorghe leánya, a Felszegből. Ezekben a mai fiatalokban nincs egy csöppnyi szégyenérzet. Az én időmben nem merészelt volna így viselkedni egy fiatal lány. —  Az út nem tart sokáig, de így is elszunnyad kicsit, bár hallja közben, mit beszélnek körülötte. Mintegy álomban úgy hallja, miket mondanak erről, vagy arról. Igyekszik észben tartani, hogy majd otthon, a szomszédokkal is megbeszélje.

Végre megérkezett. Leszállás közben hirtelen megtorpan, s feltartja az embereket. Vajon magával hozta az iratokat? — ötlik fel benne a gondolat. Kezd a táskájában kotorászni. Az emberek türelmetlenkednek, de ő úgy tesz, mintha nem hallaná. Itt vannak a papírok — sóhajt megkönnyebbülten. Máskülönben, már két nappal ezelőtt elkészítette mindet. Visszahelyezi a táskába, s kicsit himbálózva nekiindul. Időbe telik odaérni, ahol dolga akad. Nem mintha a kirakatokat nézegetné útközben, hanem mert fél átmenni az utca másik oldalára. Minden átjárónál megvárja, amíg mások is indulnak, fél egyedül lelépni a járdáról. Hallott ő olyan esetekről, amikor a városban halálra gázoltak embereket! Igaz, öreg ő már, de mégse lenne szép dolog a kerekek alatt meghalni, idegen emberek között. Nem lenne itt senki, aki bár egyetlen száll gyertyát is gyújtana neki, vagy egy imát mondana érte.

Oda érkezett, s beállt a sor végére, de nem törődött vele. Előre tudta, hogy így lesz, s nem is készült hamarabb haza menni, mint a hatos autóbusszal, meg aztán itt még szót válthat az emberekkel. A sorban mindenről szó kerül, ami csak a világban történik. Rádiót már jó ideje nem hallgat, a televízió pedig szerinte nem más, mint egy hóbort. Már inkább a Szentek életét olvasgatja, mint a sok bolondságot az újságban. Meg nem is nagyon érti, s minek törné rajta a fejét? Mit érdekli őt, mit csinálnak az emberek más országokban, hogy éheznek, fáznak, vagy szomjasak? Minek? Vele ki törődik? Elromlott ez a világ, gondolja. Ha meg valami fontos dologról van szó, azt úgyis megtudja a tiszteletes úrtól a vasárnapi istentiszteleten.

Megérkezik végül a pulthoz. Hirtelen megváltozik, mintha nem is ő lenne. Alázatoskodik, és úgy tesz, mintha nem értené, mit mond az a nő ott vele szemben. Nem képes megérteni, miért erősködik ez a hölgy, hogy ő fizessen. Mégis, végeredményben, mi az a szerződés? Mit ér? Ha nem akar fizetni, nem is fog, és punktum! Szerződéssel, vagy anélkül. Tolvajok mind egy szálig. Egy öregasszonyon akarnak élősködni. Elkövettek egy hibát, és ő most nem ért semmit. Ők fizessenek, a fiatalok! Alkudozik, könyörög, végül sírni kezd, de hiába. Nem törődnek vele, hisz’ nem ő az első, aki így viselkedik, s nem is az utolsó. A végén előszedi a pénzét és fizet. Legalább megpróbálta. Odanyújtja újra az iratokat. A mögötte állók eleinte még várnak türelemmel, de már kezdenek nyugtalankodni. Most is úgy tesz, mintha nem hallaná. Hadd el! Minek azért sietni, hogy odaadják a pénzüket? Na, végre végzett.

Kilép az utcára, s a piac felé veszi az irányt. Kíváncsi az itteni árakra, s kenyeret is venne, meg még, amit kell. A kenyér mintha olcsóbb lenne, mint a falusi boltban. Lassan-lassan degeszre tölti a táskáját. Fáradtan, de önmagával elégedetten helyet foglal az autóbuszváró padján. Még van ideje egyet szusszanni és szétnézni. Mennyi por és izgalom, megfullad az ember! — Mi van vajon a tyúkokkal? Hiányzom nekik? Lehet, valamelyik meg is tojt. Nem tetszenek ezek a jövő-menő emberek. — Túlságosan jól öltözöttek egy ilyen munkanaphoz, folyton telefonálnak, és senki rá sem pillant. Azért, biztos, ami biztos alapon, a táskáját közelebb húzza. — Ezek az emberek azt sem tudják, mi a munka. Lapozgatnak, forgatnak néhány iratot, kávéznak, s egész álló nap a fenekükön ülnek, s még azt mondják, dolgoznak. Jönnének csak ki velem a mezőre, meglátnám, vajon utána is magasan hordanák az orrukat? — Tovább várakozik csendesen, már nem is gondol semmire. Fáradt és alig várja, hogy hazatérjen. Itt minden olyan értelmetlen.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 604 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.