Júlia az 1909-es esztendőben született.
Most, ahogy leírom, csodálkozom, milyen régen volt. Az akkori országnak már összezsugorodtak a határai nekem csak a mai szív formájú jutott.
Nem sokszor esett szó származásáról, csak egyszer említették a régi ősöket, de élete végéig tudta. Azt mondták róla, hogy többre tartotta magát másoknál, de az igazság egészen más volt.
Orvos szeretett volna lenni, de az anyagi lehetőségek nem értek odáig.
Majd a gyermekeim közül valaki — remélte.
Olyan foglalkozást választott, amelyből élni lehetett. Szépen rajzolt, ruhákat tervezett magának, másoknak. Szóval üzlettel foglalkozott.
Házuk előtt szőlőlugas adott árnyat a boltíveknek.
Egy tavaszi napon édesapja maga mellé hívta.
— Gyere, megmutatom, hogyan kell metszeni, rendben tartani.
— Nem értek én ehhez, majd édesapám…
— Ki tudja, meddig — mondta csendesen az édesapja, s hajtogatta a szőlőtőkék ágait, formázta, néhol lecsippentett egyet a metszőollóval.
Júlia nézte, megpróbálta, végül befejezte a munkát. Húga és öccse csodálkoztak, milyen jól sikerült.
Közben az apa szeme megpihent a kisebb lánykán, Eszteren, aki pár évvel volt csak fiatalabb.
— Vigyázz rá, nagyon vigyázz! — kérte halkan.
Júlia akkor értette meg a történtek súlyát, amikor pár hét múlva édesapja frissen hantolt sírja mellett állt.
Megérezte a halálát… — járt fejében a gondolat a megváltoztathatatlanról.
Négyen maradtak otthon.
Édesanyja, két testvére és ő, aki dolgozott már pár éve. Nem volt más választása, egyedül tartotta el a családot.
János 1905-ben született, a város másik részén.
Az úgynevezett Sétatér a szép, nagy park körül kialakított, rózsákkal szegélyezett széles út volt. Itt ismerkedett meg Júliával, sokat sétáltak azután együtt is.
Összesúgtak mögöttük az ismerősök, találgatták, hogyan lesz tovább.
Aztán elérkezett az a nap is, amikor János virágcsokorral, s némi izgalommal nyitotta meg Júliáék hosszan elnyúló kerítése mellett a kiskaput.
Nemrég házat vásárolt a város központjában. Úgy gondolta itt az ideje, hogy megnősüljön, s Júlia pont olyan volt, akit elképzelt maga mellé, s persze szerette, régen megszerette.
— Nem mehetek még férjhez — volt a válasz a kérésére —, először a húgom… megígértem édesapámnak, hogy vigyázok rá.
János először nem értette, azután bólintott és elköszönt.
Pár hónappal később megházasodott.
Az a házasság különösen alakult. Beleszólt — talán — még a második világháború is, amikor Jánost motoros hírvivőként elkerülte a golyózápor a szerb hegyek között. A sorsnak még terve volt vele…
Amikor hazatért megbizonyosodott róla, hogy feleségét a kelleténél többen látogatták éjszakánként, az ő távolléte alatt.
Elváltak.
Egy év múltán hallotta, hogy Júlia nem ment még férjhez, de a húgának nemrég volt az esküvője.
Mindent végiggondolt, amikor újra megnyitotta a kapujukat egy még szebb virágcsokorral, s a régi kérésével.
Választottja ezúttal igent mondott
Bizony már nem voltak olyan fiatalok, mint abban az időben a házasulandók, de szépen berendezték az életüket. Dolgoztak, otthon nyitottak üzletet, mindketten.
János édesanyjának a házban külön lakrésze volt, de a napjaikat együtt töltötték.
Sokat segített, a háztartást csaknem egyedül látta el. Különösen akkor, amikor kiderült, hogy unokája születik tavasz végén, nyár elején, szóval valahogy úgy…
Júlia, ahogy múlt az idő, egyre későbbi órákban indult sétára, édesanyját, testvérét látogatta.
Úgy gondolta, mégiscsak nem sétálhat fényes nappal nagy pocakjával, hiszen már negyven éves is rég elmúlt… azok még másféle idők voltak, másként gondolkodtak az emberek.
Azután eljött az a nap is… röpke fél óra alatt adott életet gyermekének. Fogát összeszorította, hang nem hagyta el a szobát. Otthon szült, szinte titokban.
Orvos állt az ágya mellett. A szülésznő vette kézbe először az újszülöttet. Felemelte.
— Talán van két kiló! — mondta komolyan. Aztán elnevette magát: — Milyen formás baba… — emelte a magasba szeretettel.
A szobába még bepillantott a késő délutáni napfény.
A szél virágillatot terített szét a kertekben.
Megszülettem.
Azóta
Mindig azt szeretném, amit nem lehet…
Keresem az elveszett virágillatot,
kedves mosolyt…
Csokrot szedtem, álom volt.
Képzelet-virágom kezembe szorítom.
Édesanyám már soha nem találom.
Legutóbbi módosítás: 2014.05.02. @ 12:02 :: Sonkoly Éva