Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 54. Lehetetlen küldetés

Ünige csaknem lebukik találkáról hazajövet, az anyai faggatózás elől más menedéket nem talál, mint a kamaszos feleselést. Édesanyja már békülni akarna, de kislánya szobájából felhangzik a skype hangja…

54.  Lehetetlen küldetés[1]

 

Enyedi Gabi mosolygó arccal nyitott kaput Veronikának, aki egy tortával a kezében állt bebocsátásra várva.

— Már azt hittem, megfeledkeztél a születésnapomról! Mondogattam is, nem lehet, nem lehet… Már telefonálni akartam.

— Odaégettem a tortalapot, és újat kellett sütnöm. Dióstorta… Egyre tökéletlenebb vagyok…

— Miféle szülinapi ünnepség lenne nélküle! — engedte el Gabi az öngyalázást a füle mellett. — Olyant, mint te, senki sem tud sütni. Gyere, már nagyon vár mindenki, és éhesek is vagyunk!

— Rám vártatok? De én meglepetésnek szántam… — hervadt le Veronika, miközben Gabi a kaput zárta.

— Minden évben megleptél vele. Miért lenne az idén másképp? El is várom már! — nevette el magát barátnője, miközben a ház bejárata felé tartottak. Veronika a kilincsre tette kezét, amikor furdalni kezdte a kíváncsiság.

— Ki van itt?

— A fiamék. A család egyben, már csak a legjobb barátnőm hiányzott — felelte Gabi erélyes hangon, hogy megelőzze a szabadkozást.

Veronika megilletődve nézett körül, mintha ő lett volna az ünnepelt, és meglepték volna születése napján. Gabi fiát, Hunort és menyét, Zsókát nem látta, mióta külföldre költöztek. Annak már hat éve… Miután megpuszilta mindkettejüket, meglepődve nézett az egyetlen személyre, akit még nem üdvözölt. Először nem ismerte meg a hórihorgas, nála szinte fejjel magasabb fiatalembert.

— Jesszusom! — csapta össze a kezét. — Te vagy, Áronka?

— Áron — javította ki a megszólított olyan hangnemben, mint aki allergiás nevének elferdítésére. Ezek után meg se próbálta magához ölelni a pelyhedző bajuszú nagykamaszt, beérte egy kéznyújtással. Pedig mennyit tartotta annak idején az ölében unokájával együtt… Hej, Ünige… csavarodott el a szíve. Már negyedik hónapja nem látta. Néha még beszélt vele telefonon, de az nem ugyanaz, mint magához ölelni, megfogni a kezét…

Finom volt a vacsora, és nagy sikere a dióstortának. Az ifjú Enyedi család is emlékezett az ízére, jólesett Veronikának az elismerés. Asztalbontás után mindannyian leültek a nappaliban, s Hunorék meséltek az Enyedi Ödüsszeiáról. Németországban kezdték, de másfél év után a cég Ausztriába költözött. Majd Magyarországra. Most ott is bezártak, Romániában olcsóbb a munkaerő. Előreláthatóan itt se maradnak végleg, a versenytársak már Moldávia felé kacsintgatnak. Áron szenvedte meg a legjobban. Mire barátai lettek, tovább kellett állniuk. Hazaköltöznek. Kisebb fizetésért, de itt a Zsóka szüleinek halála után örökölt ház is, és Gabi mamának is előbb-utóbb gondját kell majd viselni, hiszen már hetvenéves. Bár még ellátja magát, egyre jobban kotyognak már a „fogaskerekek”. S az özvegység… Az nehéz teher, és erősen üres a ház.

Veronika hirtelen hallgataggá vált. „Miért nem lehetett a mi családunkban is ilyen a hangulat?” — idézte maga elé a jelenetet, amikor Gabi és menye jó egyetértésben osztották meg a felszolgálást és a konyhatündéri feladatokat. Hiába igyekezett, nem tudta leplezni érzelmeit. A neki szegezett kérdések elől először ki akart térni, majd eszébe jutott, Hunorék még itt laktak Brassóban, amikor a Hosszúmezői családban megtörtént a tragédia. Mit tehetett, megnyitotta a szelepet, megpróbálva rövidre fogni a történetet. Ez születésnapi ünnepség, nem siratófal.

Áron, aki a felnőttek beszélgetése elől laptopjához menekült, Ünige nevének hallatán felkapta a fejét, odajött és érdeklődni kezdett. A srác kérdésétől, bármennyire is küzdött ellene, Veronikánál eltört a mécses. A bűntudat, hogy elrontotta barátnője hetvenedik születésnapját, nem hagyta a könnyeit felszáradni. E hangulatban Áron jobbnak látta némi szabadkozás után visszavonulni, hiszen ő váltotta ki az egészet kérdésével. Mindenki körbeállta Veronika nénit, és megpróbáltak lelket verni bele. Azok a havi találkozások adták meg igazán az élete értelmét, a tervezgetés, miként töltse el jobban unokájával a következő láthatási napot, milyen meglepetéssel szolgáljon neki. Beszéltek ugyan, de meg se érintheti többet, nem is láthatja, mert akkora útra már nem vállalkozhat ez után a műtét után…

— Oálááá!!! — kiáltott fel hirtelen Áron a számítógépe előtt ujjával csettintve egyet. — Tudtam!

Elengedte füle mellett édesanyja rendreutasítását és ismét felkiáltott:

— Veronika néni! Tessék csak idejönni!

— Minek? — szólt rá feddően az apai szigor is.

Áron nem tudott válaszolni, mert megszólalt a Skype hívójele. Felugrott a székéről, és elrikkantotta magát:

— Tessék ideülni! Most! — Édesapja ingerülten pattant fel a székéről, lezárni a dudáló számítógépet. Ám amikor odaért, arca hirtelen mosolygóssá vált:

— Veronika néni, én tényleg idejönnék! Egy Hosszúmezői Ünige nevű hölgyemény keresi.

Az idős nő gyanakvóan közeledett a számítógéphez. Amikor odaért Áron megnyomta az egér gombját. A dudálás elhallgatott, majd Ünige arca jelent meg a képernyőn, s azonnal felhangzott a hangja is:

— Nagyííí!

— Tessék nyugodtan beszélni, ingyen van… — bátorította Áron.

Hunor intett a fiának, kimentek s Veronikára csukták a szoba ajtaját.

— Ezt hogyan csináltad? — érdeklődött az édesapja.

— Egyszerűen. Regisztráltam egy új felhasználót, Hosszúmezői Veronika néven. Bejelentkeztem a neve alatt, majd beírtam a keresőbe: Hosszúmezői Ünige, s egyetlenegyet adott ki. Nem hemzsegnek a világon ezzel a névvel… — vigyorgott. — Kértem vegyen fel a partnerlistájára. Épp online volt, és azonnal jelentkezett…

Veronika több, mint egy óra után jött vissza a másik szobából. Szemén látszott, nemrég könny áztatta. Amint meglátta Áront, ismét eleredt a könnye.

— Nem tudom, miként köszönjem meg neked…

— Veronika néni háromszor hozta vissza nagytatámat az életbe!

— Negyedszer már nem tudtam megmenteni…

— Istennek képzeled magad? — nyugtatta Gabi. — Könyörgöm, ne vádold magad! Bátyja nem érte meg az ötvenet. Édesapja sem, nagytatája sem… Mindegyiket infarktus vitte el! Ez családi átok! Ahhoz képest ő még élt húsz évet!

— Veronika néninek megvan még Csaba bácsi régi számítógépe? Az, amelyiken annyit játszottunk Ünigével! Meg akarom nézni, ha jól emlékszem, az az első pentiumok közül való. Ha igen, bár már muzeális tárgy, még fel lehet javítani annyira, hogy a Skype működjön rajta. Csak internet előfizetés kell hozzá.

— Öreg vagyok én már ahhoz, hogy számítógépezni tanuljak… Én nem erre a világra születtem…

— Megtanítottam én már hülyébbeket is… Jaj bocsánat, nem úgy értettem! — kezdte a szabadkozást rémülten.

— Ez a valóság! — nevette el magát Veronika, bár azzal a meggyőződéssel, hogy Áron túlértékeli saját pedagógiai képességeit. Először fogadást akart ajánlani, tréfából, de szerencséjére nem tette meg. Elvesztette volna. Nem tudta, kivel áll szemben. A srác nyolcvan éves nyanyát is beidomított az alapokra. Ötödikes korában ezzel kereste zsebpénzét…  S ha még motiváció és létezik… Az nagy úr ám!

 

Enikő, amint meghallotta anyósa hangját, a kopogtatásra emelt keze lehanyatlott. Bűntudata azonnal elszállt, helyét ismét az elkeseredett düh vette át. Most Ünige biztos kitálal a szipirtyónak. Milyen érzéke van a hárpiának, mindig a „legalkalmasabb” pillanatban jelenik meg! Egy idő után dühében lefeküdt, vacsora nélkül, de nem jött álom a szemére. Nem tudta felmérni mennyit tölthetett steril forgolódással, végig egy álom és ébrenlét közti köztes állapotban vergődött, amíg meg nem reccsent Ünige szobájának az ajtaja. Kislánya bebújt a takarója alá, és hátulról átölelte. Így feküdtek egy ideig szó nélkül.

— Bocsáss meg Anyu…

Szipogó hangja végtelen bűntudatot árasztott. Enikő nem mozdult.

— Ne kergess el… Ne haragudj, amiért ma, a vizsgád előtt…

Erre megfordult. Nézték egymást a koromsötétben. A lehúzott roló bármely fénysugaracskának elvette kedvét a behatolástól.

— Ügyes légy holnap.

— Te légy ügyes. De te az leszel… Mindig az voltál… — kapaszkodott görcsösen édesanyjába. Enikő tudatában visszhangozni kezdtek Ünige tanító nénijének, Szamosi Kingának a szavai: „Mindenkiben, még a trehányakban is benne van a tökéletességre való törekvés. Ez jó. Az viszont már nem, ha egy gyermek félelemből próbál az lenni. És az sem, ha a megyei harmadik helyet katasztrófaként éli meg, még akkor sem, ha ezzel nem jutott tovább a kecskeméti döntőre.”

— Ne félj kicsim… Én mindenképpen szeretni foglak — próbálta bátorítani.

— Majd este… — motyogta magában. Hogy ne idegesítse fel édesanyját egy fontos vizsgája előtt, csak önmagának fogadta meg, este elmondja Xéniát, és hogy miért olyan fontos bizonyítania ma! Mert hát már elmúlt éjfél.

Este végül úgy döntött nem rontja el édesanyja örömét. Hadd ünnepeljen önfeledten, megérdemli. Anyunak minden sikerül, nem úgy, mint neki… Utolsó vizsgája is, most már csak a disszertációjának megvédése maradt hátra. De az csak majd valamikor ősszel. Esetleg ha megtudja az Öveges verseny eredményét…

 

Amikor következő nap meglátta az osztályukba lépő Rozsnyói tanár úr tekintetét, amint rápillantott, arca felragyogott.

— Gratulálok, Ünige! Két tárgyból is megyei második lettél, és mindkettőből továbbjutottál az országos döntőre. Ez nem semmi! Nem akárkinek sikerül ilyen bravúr!

Bár szívesen odadörgölte volna, azt már nem tette hozzá az öreg, hogy eddig ez még Xéniának se sikerült, akinek évek óta „előfizetése van” matematikából az országos döntőre. Pedig szíve szerint beolvasott volna a képviselő lányának, nagyon begyében volt a Zrínyi megyei díjkiosztásán elhangzott fölényes megjegyzése, melyet saját fülével nem hallott ugyan, de híre eljutott hozzá is. Tanárként nem önthetett olajat e konfliktus tüzére. Kiderült, bölcsen tette. Ünige öröme alig egy óráig tartott. Xénia angolból is megyei első lett. Bár ezúttal beérte egy fölényes pillantással, az kegyetlenebb volt bármely szónál.

Amikor az eset híre eljutott Melindához, gondterhelten kereste meg Rozsnyói Imrét.

— Néhány napja még annak örültem, hogy az Ünige-Xénia ügynek azóta nem volt folytatása, nem kellett egyiket sem az igazgatóiba hívatni. Ám ez nem fegyverszünet, csak hidegháború. Ez előbb-utóbb robbanni fog.

— Én is gratuláltam magunknak, milyen ügyesen „szétválasztottuk” őket, hiszen azóta ugyanarra a versenyre nem jelentkeztek. Túl korán ittunk a medve bőrére. Néha azzal biztatom magam, ez még sportszerű versenynek is felfogható, de ez továbbra is élethalálharc — fújt egy nagyot tehetetlenségében az öreg is.

— Xéniának választania kell. A két országos döntő egyszerre van — sugallta az igazgatónő.

— Megpróbálom Ünigét is választás elé helyezni. Egyszer már sikerült. Két szék közt a pad alá kerülhet. Mindkettőre még ő sem képes megfelelően felkészülni.

Hiába reménykedett Rozsnyói Imre. Ünige könnyes szemmel ugyan — Tanár úr, ne tessék rám haragudni! — de a Zrínyit választotta. Végeredményben matematika tanár akar lenni… De akkor is fájt neki a választás. Melinda sem járt sikerrel, nem sikerült a hadakozó feleket szétválasztani. Hej, mi lesz ott a díjkiosztáson?!

A március tizenötödike tiszteletére megrendezett szavalóverseny végső elhatározásra sarkallta Melindát. Ünige ismét Tompa László „Lófürösztés” című versét adta elő, amellyel már nyert Kolozsváron szavalóversenyt. Az igazgatónőnek feltűnt az a dac, amellyel a vers utolsó sorait előadta. Előadta? Inkább mennydörögte, kissé terpeszállásban, jobb lábát fél talphosszal előre téve és félmagasra elemelt, ökölbe szorított kézzel, mintha egy szembe fújó szélviharral dacolna.

 

 

„…S én nem tudom a sorsot, mit tartogat még ezutánra,

E végzetes ég alatt lesz-e még öröm?

De tudok annyit, hogy ha öröm helyett

Tüzes mennykövek szakadnak is itt le,

— Míg gyászosan évek százai húznak el —

Ők örömtelenül is, ha kínba tébolyodottan:

Itt fognak állni örökké, — hogy Imre szorítja,

Áron pedig… Áron nem hagyja magát!”

 

Huh! Egy pillanatig azt hitte, Áron helyett Ünigét mondott a kislány. Még zengett a tapsvihar, amikor követte tanítványa tekintetét, amely a teremnek arra a részére szegeződött, ahol a három grácia ült. Vajon Tűz Máriának volt-e szerepe abban, hogy ismét a tavalyi győztes, a nyolcadikos Király Tibor, a Szegedi Nemzeti Színház színészének, Király Kristófnak a fia állhatott a dobogó első fokára? Eh, nem kellene paranoiásnak lenni, még ha Máriának nagyon is a begyében van a kislány.

A végső löketet Xénia véletlenül elfogott megjegyzése adta.

— Na, mi az, most is lecsúsztál az első helyről?

Bármennyire is savanyú a szőlő, meg kell adni, van tehetsége a képviselő lányának. Még vesztesként is talpra tudott esni, és fentről kezelni ellenségét. Ünigének vajon mikor szakad el végleg a cérnája? Látszik rajta, olyan, mint egy eldugult szelepű gőzkazán. S mi lesz, ha Kecskeméten…?

Felhívta Rozsnyói Tihamért, ő kíséri el a Csongrád megyei csapatot Kecskemétre. Amikor Sárossy Xénia neve is szóba került, már el tudta képzelni a konfliktust, hiszen hallott róla Bakonyi Etelkától. A férfi előbb ugratni kezdte Melindát:

— Szervezünk nekik egy rögtönzött ringet, és kérek két pár bokszkesztyűt a KSC-től. Van ott ismerősöm. Szerintem nagy nézettségre van kilátás — mondta kaján hangon, majd hirtelen hangnemet váltott. — Megoldom! Kösz a figyelmeztetésért!

 

Amikor az indulás napján Rozsnyói Tihamér, az induló kisbuszhoz érkezett, végigmustrálta a társaságot. Xénia még nem érkezett meg. Amint meglátta Ünigét, azonnal ráismert a kis nádszál-kisasszonyra. Már épp meg akarta szólítani, de a kislány megelőzte.

— Tanár bácsi, láttam egyeseknek nem egy, hanem két felkészítő tanáruk volt. Engem két és fél éven át Kolozsváron Szécsi Klára tanárnő tanított, neki köszönhetem, hogy ide eljutottam, és nem tudtam, hogy…

— Megoldjuk!  — mosolyodott el Rozsnyói Tihamér rákacsintva, de közben hiába kereste azt a harcias kis amazont, akit Melinda „bemutatott” neki. A kislány arcára csak akkor ült ki az elszántság, amikor utolsóként megjelent ellenfele is.

— Mindenki megvan! Beszállás! — adta ki a parancsot a tanár az autó ajtaja mellé állva. Xénia az „utolsókból lesznek az elsők” jelszóval élve, magához ragadta a kezdeményezést. A sofőr mögötti ülésen foglalt helyet. Ünige harmadiknak szállt be. Miután szemrevételezte osztálytársnője földrajzi elhelyezkedését, végigment a kisbuszon, és az utolsó székre ült. Pécsi Oszkár, amikor felszállt, odasúgta tanárának:

— Ezek a hetedikes csajok nem úgy néznek ki, mint valami kebelbarátnék, ahogyan a helyi TV bemutatta őket! Inkább hasonlítanak két K1-es bajvívóra meccs előtt!

Ahogy Kecskeméten, a kollégium előtt leszálltak félrehívta Ünigét.

— Ugye nem haragszol, külön kellett elszállásoljalak benneteket. Csak ketten vagytok lányok, így amúgy is „keverni” kellett benneteket más megyeiekkel. Az erdélyi lányok szobájában épp akadt egy üres hely, gondoltam hátha akad ott ismerősöd…

— Nem gond, tanár úr… — felelte megkönnyebbülve.

Már a szobája felé tartva jutott eszébe, hogy Erika már kilencedikes, hiába reméli a vele való találkozást. Másik két szobatársával, Ellával és Zsókával lesz alkalma találkozni? Ha igen, kicsit meg kell tépnie a hajukat a labdafestegetésért és Győző címének lemosásáért, de jó lenne velük találkozni, főleg Ellával. Erika címét el fogja kérni tanárától, akkor abban a hangulatban csak erre nem volt gondja. Szécsi tanár néni sajnos szintén nem lehet itt, hiszen szülési szabadságon van.

Amikor szombat este Domokos Melinda telefonja megcsörrent, és meglátta, Tihamér keresi, az ájulás környékezte.

— Mi történt? — rivallt bele rémülten a telefonba köszönés helyett.

— Még semmi… Eddig semmi érdemleges nem történt a rám bízott amazonok háza táján, leszámítva, hogy kénytelen voltam külön épületben elszállásolni őket, nem találtam nekik közös szobát. Pedig nagyon igyekeztem… Sárossy képviselő úr telefonszáma kellene — váltott komoly hangnemre.

— Ilyenkor akarsz neki telefonálni? — hökkent meg Melinda. — Mi az eredmény?

— Nem publikus… — hárított a férfi. — Értünk el már jobbat, de üres kézzel nem térünk haza.

— Igazad van… — látott be a szándék mögé Melinda. — Jobb, ha nincsenek mindketten a díjkiosztáson. Ez a képviselő úrnak is rossz reklám lenne. Zseni vagy!

 

Ünige az erdélyiekkel töltötte minden idejét, bár se Ella, se Zsóka nem volt a csapatban. Körükben szorongta végig, amíg a harmadikosoktól kezdve a hetedikesekig jutott a díjkiosztás. A harmadik díj átvétele után végignézett a termen. Hamar megtalálta a csongrádiakat. Onnan szólt a legerősebb taps annak, aki megmentette a megye becsületét, még az erdélyiek ünneplését is túlharsogva. Hiába szakadt ő idegenbe, a gyökerek… Csak Xénia hiányzott a társaságból. Mint hazautazáskor megtudta, aznap reggel édesapja utána jött, és elvitte valami közös családi program miatt. A gyáva! Majd otthon!

 

Domokos Melinda első öröme elmúlt, amint rájött, Tihamér nem oldotta meg a konfliktust, csak elodázta. „Véletlenül” épp arra járt, amikor megérkeztek a zrínyisek. Szívből gratulált Ünigének, majd rákérdett sokatmondóan:

— Ugye holnap…

— Megértettem… — hervadt le a boldog, büszke mosoly a kislány arcáról. Neki miért nem szabad? Csak egyszer! Hányszor, de hányszor gyalogolt bele a lelkébe büntetlenül az a… Nincs igazság! De hát megígérte…

Ő igen, de Boróka már nem emelte esküre ujját édesanyja előtt. A szóváltásra, mintegy rendelésre jelent meg a két „testőrtábor”. Szerencsére a szolgálatos tanár résen volt, és közbelépett, mielőtt a VII. A és a VII. B fiúk közt elfajult volna a jelenet. Amikor Ünigét az igazgatónő irodájába hívatta, dacosan hallgatott. Nyelve hegyére kívánkozott, hogy ő meg se szólalt, sőt Xénia felelte a legyávázásra, hogy „A lúzerek sohase lesznek elsők. Bármilyen eredményt elérhetnek, de a véletlen mindig megakadályozza őket a csúcsra érésben”.

Mivel barátnőjét kellett volna bemártania, inkább a hallgatás mellett döntött. Ám így még jobban elásta magát az igazgatónő előtt.

Melinda csak otthon tudta meg az igazat. Azt hitte, darabokra szedi kislányát. Ő mindenkit mozgósít, kifogni a szelet e viszály vitorlájából, s pont a saját gyermeke teszi tönkre igyekezetét! Annyira kiborult, hogy még férje se merte nyugtatgatni. Boróka is csak akkor mert odamenni hozzá, amikor a dühe elkeseredett sírásba fulladt.

 

A tanárok és az anyák éberségét e versenyekre való felkészülés igyekezetével és a tanulási sikerekkel el lehetett altatni. A két szerelmespár rázós pillanatainak a korsója járt-kelt a kútra, de nem tört el. Ám Boróka édesapja csak megérezte a férfiszagot a levegőben.

— Szőke vagy barna? — kérdezett rá, amikor egyszer négyszemközt maradtak.

Kislánya egy ideig ötölt-hatolt, végül belátta, hiába.

— Vöröshajú… A Radnótiba jár… kilencedikes. Szultánnak hívják… Mészáros Zoltánnak… — javította ki. — Ő segít számítástechnikából. Tavaly megyei harmadik volt a Nemes Tihaméron — tette hamar hozzá. Ez a szülőknél hatásos szokott lenni. Igaz, Apu ezt eddig is tudta, de ilyen helyzetben nem árt eszébe juttatni.

Vele szerencsére lehetett alkudozni összetett kezekkel, és könyörgő szemekkel: „Ne mondd el Anyunaak! Apucikaa… Kéérleek…” Egy férfiembernek akadnak gyenge pillanatai, de ha ráadásul a szavatartás számára elsődleges szempont… Egy család bizalomra épül, s ha az nincs, megette a fene az egészet. Ám egy ilyen értékrend nem a legüdvösebb egy hasonló helyzetben. Előbb-utóbb a családfő a bűnt pártolni kényszerül a lebukástól való félelmében… Ám egy ilyen apai falazásnak ára van. Másnap, amikor ismét kettesben maradtak, kijelentette:

— Ez volt az utolsó. Van egy heted, bevallani édesanyádnak. Ha nem, én mondom el neki.

— De akkor te… — állt meg a mondat közepén.

Édesapját nem kellene bajba kevernie. Ha anyu megtudja, hogy már régóta… Jujj! Ma is milyen mérges volt…

Az újabb Xéniás affér aztán jó ürügynek bizonyult az újabb halogatásra. Majd, ha elcsitulnak a dolgok egy kicsit. Ezzel kaptak ugyan egy újabb lélegzetvételnyi időt, de világossá vált, nem lehet bujkálni a végtelenségig. Domokos apuka még mindig a legkisebb rossz.

 

Domokos Melindának csak a következő nap, az iskolában jutott eszébe a vészesen közelgő általános műveltségi verseny. Hagyományosan ez az osztályok megmérettetése volt, minden osztályfőnök kiválasztott egy négyszemélyes csapatot. Vámbéry Edit vajon kit jelöl a csapatba? Tavaly Alex és a három grácia képviselte az osztályát. Roxi helyett találhatott volna jobbat. Ünige olvasottságáról már több tanártól hallott dicshimnuszt. Jesszus, ezek egy csapatban! — rettent meg az elképzelttől. Nem hiába. Edit úgy gondolta, az együttműködés kényszere közelebb hozhatja őket. Számos szociálpszichológiai kísérlet támasztja ezt alá.

Miközben az igazgatónő sikertelen önmeggyőzési kísérleteket végzett, melyek sorban elbuktak ösztönös előérzetein, Sárossy képviselő kereste telefonon, megosztani vele hasonló aggályait. Miért kell azt a csapatot, amelyik jól tud együtt dolgozni, megbolygatni? Mivel ez az osztályfőnökök hatásköre, csak annyit ígért meg, beszél vele. Alig tette le a telefonkagylót, Boróka kopogott be hozzá. Azt találta ki, hogy ő, Ünige és két fiú, Elemér a VII. C-ből és Szabolcs a VII. D-ből, akik nem fértek az osztályuk csapatába, alkotnak egy ötödik hetedikes, ABCD csapatot. Hetedikben úgysincs E osztály, mint a többi évfolyamon.

— Anyu, nem zárhatod ki Ünigét, s Xéniával egy csapatba sem kényszerítheted! Nem akar velük lenni, érted? Elég igazságtalan voltál vele tegnap, és nemcsak akkor! Ő nem mert jönni, azért jöttem én!

Egy létező anyai és igazgatói bűntudat, egy gyenge pillanat, vissza nem vonható ígéretté alakult, egyetlen feltétellel: ne Ünige legyen a csapatkapitány. Mire meggondolva magát utána szólt volna ujjongva távozó kislányának, már hallotta is amint újságolja a nagy hírt a kint várakozó csapattársainak. Melinda verhette fejét a falba, hiszen a két ellenfél ismét szembekerült. Legalább nem direkt egymás ellen…

— Hátha így kisebb lesz a tét, és főleg az indulatok — reménykedett.

Ami azt illeti, kislánya jól összeválogatta a csapatát. Ünige olvasottsága, Boróka zenei művészlelke, a természetbolond Kiss Elemér, aki falun nőtt fel, és a nem épp jó tanuló Bíró Szabolcs, de aki Miskolci tanár úr megfogalmazása szerint számítógéppel a hóna alatt jött világra, nyerő csapatot ígért. Amit Ünige nem tud a kortárs magyar irodalomról, történelemről és földrajzról, az előkerül a többitől…

 

Meg is nyerték a versenyt. Am a hagyomány az hagyomány, és több szülő is felháborodva nyújtott be óvást a nyertes csapat részvétele miatt. Utólag versenyen kívül helyezték őket Xéniáék kárörvendése közepette. A díjat csak osztály vehette át. Be kellett érniük egy versenyen kívülieknek járó különdíjjal, és egy nem hivatalos igazgatói elismeréssel, már a folyosón:

— Az erkölcsi győzelem akkor is a tiétek! És ez nem csak az én véleményem! Igazi csapatmunka volt!

Ünige még ekkor is megrettent Domonkos Anyát hangjától. Ez már benne volt a zsigereiben.

 


[1] Amerikai film Tom Cruise főszereplésével

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila

Szerző Vandra Attila 703 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.