Pál Abigél : Néha…

 

 

Néhanapján elfogy minden erő…

Nem marad a csendből egy cseppnyi sem.

Tagjaimból fájón tör elő az elkopottság.

Most nem szeretem a messze tekintő gondolatot,

kezeimből kihull minden tárgy.

Talán, ha valaki helyettem

tenne, lenne, érezne ilyenkor, hogy ne is tudjak róla.

 

Felhősödik az ég, fehér hajszálaim száma felettem

egyre nő, közeledik az elengedés ideje.

Nem is bánom most a távolságot

sem tőled, sem bárki mástól.

Óvatosan magamba tekintek, 

talán elmosolyodom…pedig vacog bennem a félsz,

attól, ami vár még, de nem kínzom

a talányos jövendőt.

Tegye csak a dolgát a sors is, mint a mutatók 

fent a nagyóra örökös körjáratán.

Behúzom a függönyt, bántja szemem 

a tolakodó fény.

Árnyékban vetek számot, és 

elcsendesedve reménykedem,

abban, ami otthonra lel idebenn.

 

Legutóbbi módosítás: 2014.03.19. @ 14:48 :: Pál Abigél
Szerző Pál Abigél 41 Írás
Kereső irodalom kedv/t/elő messzi a sűrű fővárosi zajoktól és hangoktól. Szélsőségesen veszélyes idealista, minden ezzel járó hátránnyal együtt, aki naponta kérdezi mi mit ér az életben, és hogy érdemes-e. Kissé depresszív és pesszimista hangulatú középkorú asszony, aki Godot ra vár hithű hitében nap mint nap. Kedvenceim: Simone Weil, Kafka, Pilinszky, Radnóti, Keats, és sok romantikus, Lorca, és Szabó Lőrinc, és még sokan. Szeretem az őszinte emberi kapcsolatokat, amik még tartalmasak, és nem a szokásos kliséken alapulnak. És mindent ami eredeti az emberekben, még azokban is akiket nem kedvelek. Ennyit magamról, a költészethez nem értek, ezért mindennek tudok örülni ami másoknak tetszik tőlem. Végső célom megírni azt a a könyvet ami az életről szól, de még bele sem kezdtem...