41. Egy rakoncátlan labda
A Zrínyi Ilona matematikaverseny megyei döntőjének másnapján Klára alig lépett a tanáriba, Kinga és Nóra azonnal mellette termett.
— Kijavítottad?
— Mit képzeltek, egy egész megye négy osztályának a dolgozatait ki tudom javítani? — háborgott Szécsi Klára.
— Még a hatodikosokat sem?
— Elküldtem Kecskemétre, ott javítják számítógéppel. Tesztverseny. Nem adtak javítókulcsot.
— Hánykor feküdtél le? — faggatta Nóra, kétkedve jobb válla felé hajtva fejét.
— Eredményhirdetés két hét múlva! — tért ki a válasz elől.
— Átlátszó vagy, mint a frissen mosott ablak! — nevette el magát Nóra.
— Addig semmit sem mondhatok, amíg a kecskemétiek… Jól van, na… Neki van a legnagyobb pontszáma a megyében. De tényleg a kecskemé… S psszt! A hivatalos eredményhirdetésig!
Kinga kiosztott Klárinak egy puszit.
— Mi történt? Mi történt? — kapták fel a fejüket többen is.
— Semmi, semmi, személyes! — hárítottak kórusban.
Nóra a következő szünetben félrevonta Klárit.
— Már egy ideje rá akarok kérdezni. Milyen személyes dolog motivál Ünigével kapcsolatban?
— Az édesapjával… — habozott, mondja-e vagy nem, végül kimondta — vesztettem el a szüzességemet. Az egyetemen.
— De hát azóta férjhez mentél… — nyitotta tágra Nóra a szemét.
— Ha nem adom ki az útját, most én utaznék Enikő hajójában… Özvegyen, s talán nem egy, hanem egy óvodányi gyermekkel. Mert ő mindig arra vágyott, s nekem sem volt ellenemre.
— Bűntudatod van?
— Nem tudom magamnak sem megmagyarázni, miért. Értelmetlen az egész. De tényleg…
— Miért szakítottál vele?
— Amikor egyszer berúgott, megmondtam neki, válasszon, mert én nem akarok szerelmi háromszögben élni a konyakosüveggel. Összeszólalkoztunk. Megpróbáltam azzal… szóval lekenyerezni. Nem sikerült. Azt hittem, ha szakítok vele, majd… Nem jött össze. Előbb berúgott, majd más karjaiban keresett vigaszt. Egy nyáron át nyavalyogtam, majd túltettem magam rajta. Amikor végeztünk, szétszórt minket az élet. Csak egy emlék maradt, amíg meg nem halt. Ha látom a kislányát, aki szakasztott apja, nem egyszer eszembe jut, mi lett volna ha…
— Neked volt erőd nemet mondani…
— Igen.
— Adj hálát az Istennek.
— Erre gondolok, én is. De azt a kislányt…
— Bajok vannak otthon, igaz?
— Hát… Akadnak… Főleg anyósommal — vallotta be.
— Az egyedüli fiúk édesanyái nehéz esetek…
Ünige elgondolkodva tartott az ebédlőből a kollégium épülete felé. Még mindig a reggeli versenyfeladatok foglalkoztatták, főleg az utolsók, amelyek igencsak próbára tették tudását. Bár mind az iskola kinézete, mind a kollégiumi körülmények csodálattal töltötték el, főleg ha az otthoni viszonyokkal hasonlította össze, ő mégis leragadt a feladatoknál. Épp ezért állt fel elsőnek az asztaltól, egyedül akart maradni. Amíg a többiek vihognak, még egyszer utána akart számolni, jól oldotta-e meg. Későn halotta meg a rémült „Vigyázz!” — figyelmeztetést, s egy gumilabda nagyot csattant a fején. Szerencséjére sem az arcát, sem a fülét nem találta el, hiszen elég jókora kezdősebességgel indította valaki.
— Bocsika! — húzta be a nyakát egy fiú bűntudatos mosollyal. — Nagyon mögütött?
— Meg! — felelte epésen, majd faképnél hagyta a srácot.
Másnap az eredményhirdetés után letört, mint a bili füle. Csak egy pontja hiányzott ahhoz, hogy dicséretet kapjon. Pont fölötte húzták meg ama vonalat. Nem tört el a mécses, hiszen megígérte Szécsi tanárnőnek, de hát a majdnemért csak joga van keseregni! Nem tudott örvendeni a nyárias melegnek sem, melytől a madarak is felbuzdultak, és énekelni kezdtek a lelkükben beálló tavaszról. Máskor imádta hallgatni őket, most még ez se billentette helyre lelki egyensúlyát. Hiába vette fel reménykedve piros szoknyácskáját és csipkés fehér blúzát… Nem hoztak szerencsét. De hát már befolyásolni úgysem tudták az eredményt, dolgozatát már tegnap megírta. Ó az a fránya egy pont…
Hiába nézett rá Szécsi tanárnő azzal a kedves szemével: „Miért jöttünk? Helytállni, ugye? Hát ez több annál! Egyetlen határon túli diák sem ért el ekkora pontszámot!” Jó, jó, igaz, de ha az az egy pont…
Püff! Ismét a fején landolt egy labda. Úgy látszik Kecskeméten elég veszélyes közlekedni a kollégium udvarán. Ezúttal alig érintette a gumigolyóbis, s talán nem is kereste volna a tettest, ha egy ismerős hang nem készteti megfordulásra.
— Bocsika!
Meglepődve nézett körül, hiszen első pillanatban senkit sem látott, majd megismerte a juharfa mögött bujkáló srácot. Semmi kétség, ez már szándékosan történt. Mivel amúgy is tűpárnán jártak az idegei, dühösen kapta fel labdát és teljes erőből a hülye tréfát űzőhöz dobta. Jó labdaérzéke volt a fiúnak, hiszen ugyanazzal a mozdulattal dobta vissza, amelyikkel kifogta, méghozzá fél kézzel. Ünige még egyszer megpróbálta megbosszulni sérelmét, de a jelenet megismétlődött, és a „fegyver” ismét nála kötött ki, miközben a srác mosolyogva közeledett. Legközelebb röplabdamozdulattal küldte vissza.
— Szia!
Már nem tudott haragudni a labdazsonglőrre. Báár… Elég nyegle az ismerkedési stratégiája, meg kell adni.
— Szia… — felelte, majd hirtelen hóna alá kapva a labdát, sietős léptekkel elindult.
— Héééé! Add vissza! — futott utána a különös ismerkedő.
— Corpus delicti! Elkoboztam! — incselkedett, s próbált egérutat nyerni. Amikor a kárvallott ismét elállta az útját, maga mögé rejtette a labdát. A srác jobbról is balról is utána nyúlt, de Ünige dudáinak ütközött. Hatodikos létére nem rendelkezett szilikonciciket megszégyenítő előnyökkel, de érintésüktől a fiú mégis olyan lett, mint a főtt rák. Azonnal abbahagyta a tolakodást, de még bocsánatkérés se jött ki a torkán. A látványtól aztán a Ünige arcszíne is bíborra váltott. Maga elé vette a háta mögé rejtett labdát, s pajzsként tartotta. Amíg az ott van, nem ütközhetnek még egyszer össze. Álltak percekig egymással szemben esetlenül, cipőjük orrát tanulmányozva, amiként csak ebben az ártatlan korban lehet. Vagy kétszer fellestek a szégyenpozícióból, de mintha tapsra járt volna pillantásuk. Amint találkozott tekintetük, azonnal lesütötték szemüket. Ahogy telt az idő, a bocsánatkérés és magyarázkodás egyre képtelenebb feladattá vált. De hát a férfinak vannak ilyenkor kötelességei, az etikettnek vannak íratlan szabályai, amelyek megnehezítik életét.
— Győző vagyok. Bakonyi Győző.
— Én Ünige. Hosszúmezői Ünige.
Ez után a nagy erőfeszítés után meg kellett szusszanni egy kicsit. Már rég nem nézték meg, nem oldódott-e ki a cipőfűzőjük.
— Hányadikos vagy?
— Hat. És te?
— Nyócadikos.
— Honnan jöttél?
— Szögedről.
— Én Kólozsvárról. De Brassóban születtem.
Lassan ilyen kérdezz-felelek, „Én… hát te?” alakban elindult a beszélgetés. Egy ideig ott helyben, majd nem is lehet tudni, ki tette meg az első lépést, talán Ünige, hisz elég fárasztó egy helyben állni. Győző elég ügyetlenül követte példáját, s a labda közéjük került garde-de-dame-nak. Kerülje meg, és próbálja megfogni a kezét? Hátha tolakodásnak veszi? És ha tátott szájúnak nézi? Hej, de nehéz az az első mozdulat! Ünige eközben „itta” a fiú szavait. Meg is feledkezett pajzsáról, de fiú szája szélén bujkáló kópé mosoly már nem kerülte el figyelmét.
— Min mulatsz?
— Olyan murisan beszélsz!
— Én? — ütközött meg a lány. — S mi olyan furcsa benne?
Szó se róla, hagyott nyomot Ünigében a kólozsvári beszédmodor, ahogyan arrafelé nyújtották az első szótagot, bár amikor odakerült még ő is megmosolyogta. Dédnagytatája ötven év alatt se vetkezte le háromszéki kiejtését, és édesanyja is hiába nevelkedett hatodikos koráig Brassóban, ő sem tagadhatta meg származását. A háromszéki kiejtés pedig bármilyen nyelven szólalsz meg, átüt.
— Olyan… — vonta meg Győző a vállát védekezően — furán nyújtod az első szótagot, s mindet e-vel mondasz. Fel, felett, kezett… harapta el a mondatot, megszeppenve a gúnyolódás következményeitől.
— Azt, hogy kezett, azt nem mondtam, hanem azt: között! És nem murisabban, mint te. Ki sem tudod ejteni rendesen az „e” betűt: föl, fölött, sőt, „Öttem könyeret möggyel” — vágott vissza kissé éles hangon, mert közben eszébe jutott, miként ironizálta valaki otthon a szögedieket.
— Akkor öbben mögegyöztünk! — nevette el magát Győző. — De akkor is fölött a helyös.
— Felett! Ez nem tájszólás! Nézd meg a Helyesírási szótárban! Benne van!
— A fölött is! — kontrázott rá a fiú.
De hát egy ilyen összeszólalkozás is csak egy egészséges nevetésre jó… Legalábbis ilyenkor még.
Lassan megindult a beszélgetés. Az egyébként hallgatag Ünigéből pedig folyt a szó, mintha élete függne tőle. Csacsogott bármiről, ami eszébe jutott, s szinte be se fejezte egyik gondolatot, máris újabba kezdett, mintha attól félne, ha elhallgat, a srác eltűnik, mint a kámfor. Megállt körülöttük az idő. Győző alig jutott szóhoz, de nem is bánta. Egyetlen kérdés teremtett közöttük csendet, amikor a fiú Ünige édesapjáról érdeklődött.
— Meghalt… Balesetben…
— Az ényém májrákban…
A gyász csendje után leültek egy padra, a napra. Ünige akkor döbbent rá, a labda tartja a távolságot közöttük. Jót nevettek rajta, majd az ismerkedési fegyver elfoglalta az őt megillető helyét a pad szélén. Egy ideig nézték egymást, egyikük sem mert kezdeményezni. Ami azt illeti, elég exponált helyen ültek… A labda ugyan nem emelt többé gátat közéjük, de még így is tekintélyes rés maradt közöttük. Bár egymás szemébe néztek, kezük lassan araszolt közelebb, míg összeért. Az áramütésre elhallgattak, fölöslegessé vált bármilyen szó. Néztek egymás szemébe, lassan, bátortalanul közeledtek egymáshoz.
— Végre, mögtaláltalak! Tűvé töttem érted a kollégiumot! El nem tudtam képzelni, hol vagy! Indulnunk köll, ha még fagyizni is akarsz Soltvadkertön! — szólalt meg egy nő a hátuk mögött.
Győző olyan lett, mint a főtt rák. Zavartan állt fel, Ünige követte példáját, ajkába harapva. Majd észbe kapott, és köszönést hebegett, de érezte, lángol az arca. Felismerte a tanárnőt, aki a tételeket hozta be a verseny alatt.
— Öööö — izé… édösanyám… Őőőő… Ünige… — mutatta be esetlenül.
A tekintettől, amiként végigmérték, a kislányban megfagyott a vér. Pedig végeredményben semmi bűnt nem követtek el, csak beszélgettek a padon. Jó-jó, persze a szándék… abban is lehet olvasni…
Győző tehetetlenül nézte a jelenetet. Hogyan lehet itt elbúcsúzni édesanyja szeme láttára?
— Anyu, nem visszük el Ünigét fagyizni Soltvadkertre? Sohasöm járt még ott! Először van Magyarországon! Csak röggel utaznak vissza!
Szóval előérzete nem csalt. Bakonyiné Simon Etelka egy vetélytársnak kijáró tekintettel mérte ismét végig Ünigét, majd farkasszemet néztek.
— Anyu kéérleeek!
Na persze, ez már zsarolás. A kislány épp néhány szabadkozó mondaton törte a fejét, valami jó kifogáson elmenekülni e ciki helyzetből, de búcsú nélkül? Az „Anyu, kéérleeek!” aztán még kényelmetlenebbé tette helyzetét.
Már a nyelve hegyén volt: „Én megyek!”, de Etelka befejezte a kis „boszorkány” osztályozását, és fiára mosolygott.
— Jó, lögyön… — vált hangja engedékenyebbé. — Ki a tanárod? — fordult Ünigéhez.
— Öööö… Szécsi Klára…
— Elkérözködtötlek. Gyertök.
Ünige könyörögve nézett Győzőre, találjon már ki valamit, mert ő inkább föld alá süllyed, mintsem Szécsi tanárnőt megkérje: engedje el fagyizni egy vadidegen fiúval, kit itt szedett fel a kollégium udvarán. Ám már nem volt visszaút. S ha Bakonyi tanárnő beszél osztályfőnöknőjével, legalább nem neki kell… Jujj, ez biztos eljut Anyu fülébe is… Gyilkos pillantást vetett a fiúra, ki nem értette az üzenetet. Hiszen még három órát együtt lehetnek. Igaz…
Klárát elég naiv pillanatában találta Bakonyiné Simon Etelka látogatása. Nem feltételezte, hogy kolléganője beállt kerítőnek. Ezt olcsón megúszták. Az Opel hátsó ülésén kiderült, tükör is van a világon, melybe a sofőr elég gyakran belepillant, így rendetlenkedni nem lehetett. Kiültek a szélre, minél távolabb, nehogy gyanú árnyéka is rájuk essék. Ünige ült a sofőrülés mögött, s ahányszor a tükörre pillantott, magán érezte az „anyós” tekintetét. Hiába az utólagos megértő viselkedés, azt a végigmérést nem lehetett elfelejteni. Maradt tehát a „baráti” beszélgetés a soltvadkerti fagyizóban, s az udvarias válaszok a tanárnő kérdéseire. Ami a fagyit illeti, tényleg isteni volt, s az a választék! Ünige csak meresztette a szemét, ő ilyent még nem látott.
Végül is… Még mindig jobb volt így, mint akkor ott helyben elmenekülni. Ám azt hiába remélték, egy pillanatra sem maradtak kettesben. A garde-de-dame még a WC-re sem ment ki. Ünige hiába dúdolta volna magában Corina Chiriac örökzöld slágerének szövegét (Állítsátok meg az időt!) az óra ketyegett kegyetlenül. Eljött a búcsú ideje is. Soltvadkertről visszatérőben beszédes csend állt be az Opel hátsó ülésén. Más volt ez, mint a feszélyezett hallgatás odamenet. Ott ült az elválás tudata a lelkükön, s egyre nyomasztóbbá vált. Az a tükör, pedig…
A kollégium udvarán Ünige kiszállt, majd a sofőrüléshez ment, és udvariasan megköszönte Győző édesanyjának, hogy elvitte fagyizni. Negyven kilométeres kerülőt tett érte… Amíg hálálkodott, Győző is kiszállt, és megkerülte az autót. Szembe kerültek. Ünige feszélyezett-várakozóan nézett a fiúra. Tekintettel búcsúztak.
— Jövőre találkozunk! — biztatta a fiú. — Ugyanitt! — Ünige könnyeivel küszködött. Hiszen annyi év után először jutott el idáig… Vajon sikerül-e még egyszer? Már épp kimondta a csüggedt szavakat, amikor a labdával találta magát szemben. — Ezt tödd el… Emléköztessen rám! — Azért egy sokatmondó kézszorításra csak tellett a bátorságukból. Az többet mondott minden szónál.
Etelka szíve összeszorult a jelenet láttán. Azt a labdát ő vette fia születésnapjára. Ennyit számít neki?
